51. fejezet - Izgalom felsőfokon

Drága Olvasóim!
Ahogy az előző fejezet végén írtam, ma érkezem az új fejezettel. :) Köszönöm a kommenteket, a pipákat és a türelmeteket is! Mostanában elég sokszor kértem a türelmeteket, amit sajnálok, és nem tudom, meddig lesz így. Már inkább nem ígérem, hogy mindig pontos leszek, mert lehet, hogy nem fog összejönni, de abbahagyni időhiány miatt nem fogom, és minden tőlem telhetőt megteszek! Viszont van egy ötletem: írok egy extra hosszú és extra izgalmas fejezetet, viszont azt jövőhét vasárnap (22-én) tudom csak hozni. Bal oldalon a közvélemény-kutatásban tudtok szavazni! :)

Csütörtök felé elég rosszul alakultak a dolgaim, sírtam is, nem keveset. De azóta szerencsére minden megoldódott, szóval jól vagyok. És remélem, hogy ti is jól vagytok, és jól teltek az elmúlt napok! :)

Jó olvasást!
Puszi, ~E
U.i.: A kommentekre még nem válaszoltam, de be fogom pótolni!

Jennyvel bemegyünk egy kávézóba, és a kérésére a sarokba ülünk, ahol kevesebb az ember. Bár kora reggel van, Londonban ilyenkor sem áll meg az élet.
Kinézek a földtől plafonig nyúló ablakon, látom, hogy már kapkodják elő az esernyőket. Be van borulva, hamarosan elkezd esni az eső.
Tekintetem ismét Jennyre vándorol. Ahogy belekortyol a kávéba, hosszú szempillái alól rám néz. Azonban nem mosolyodik el, szemében nem látok csillogást. Mi történt?
- Jenny, mi a baj? - szólalok meg végül, mert már nem bírom tovább nézni, ahogy szenved. Mert ezt már lehet szenvedésnek nevezni. Látszik rajta, hogy van valami, amit visszatart, aminek muszáj kijönnie, de ő mégsem enged neki utat.
- Semmi. Délután találkozom anyával, kicsit izgulok.
Nyelek egy nagyot. Megint eszembe jut, amit Tyra mondott. Jennynek még azóta sem volt alkalmam elmondani, nem tudom, hogyan reagálna rá. Az biztos, hogy kiakadna.
- Minden rendben? Mintha kicsit sápadt lennél - néz rám.
- Ja, persze - nyúlok a kávéért, majd felemelem és beleiszok. - Este ráérsz?
- Nem tudom, meddig leszek anyánál... - hajtja le a fejét. - De ha igen, majd szólok.
- Rendben - eresztek felé egy halvány mosolyt.

~ Jenny Wilkinson ~

Látom, hogy Harry valamit nem akar elmondani. És nekem is van valami, amit nem akarok neki elmondani. Ez normális? Vagy nem? Nem tudom. Ha elmondanám neki, tuti, hogy hülyének nézne.
- Mehetünk? - néz rám, mikor megiszom az utolsó korty kávét is.
- Igen - állok fel, majd felveszem a táskámat a vállamra. Átfogja a derekamat és kimegyünk, majd beülünk a kocsiba. Becsatolom az övem, s várom, hogy elinduljunk, de ő csak néz maga elé. Látom, hogy valamin gondolkodik, így várom, hátha elmondja.
- Mi lenne, ha szereznék neked a mai napra igazolást? - néz rám.
- Mi? Mégis honnan?
- Hát, tudod... - vakarja meg a tarkóját. - Régebbről maradtak ismerőseim...
Régebbről? Milyen ismerősök? Legális ez egyáltalán?
- Ne ijedj meg, orvosi igazolás - néz a szemembe. Felsóhajtok és nyelek egy nagyot. Szívem szerint tényleg inkább Harryvel lennék, minthogy hallgassam az iskolában a sok hülyeséget.
- Oké, legyen. És akkor mit csináljak, ha nem iskolában vagyok? Haza nem mehetek, anyáék elküldenének... - nézek rá.
- Természetesen velem leszel - mosolyodik el kajánul, miközben megfogja a sebváltót, majd rám kacsint és elindulunk. Megyünk, csak azt nem tudom, hova. De inkább nem kérdezem meg. Bízom benne, gondolom, valami jó programot talál ki nekünk.
Igazam lett. Megállunk a házuk előtt, kiszállunk, s bemegyünk.
- Anyámék nincsenek itthon - dobja le a pulcsiját az előszobában. Mindketten lerúgjuk a cipőt. - Úgyhogy miért az egész ház - fogja meg a derekamat, s közel húz magához. A szemében már látom a vágyat, s a csillogást, ami izgató, de most valahogy nincs kedvem a szexhez. Pedig már elég rég voltunk úgy együtt, és elhiszem, hogy hiányzik neki, de nekem most nem...
- Értem... - simítom végig a mellkasát, kicsit próbálok távolságtartó lenni, de nem annyira, hogy félreértse. Nem akarom, hogy azt higgye, nem kívánom őt, nem szeretem, nem szeretek vele úgy együtt lenni. Pedig de, csak most sokkos állapotban vagyok.
- Kicsit oldódj - mondja halkan, szinte morogja, s puha ajkait a nyakamon a vékony bőrhöz érinti. Meleg leheletétől végigfut rajtam a hideg, a jó értelemben. Lassan csókolgatni kezdi az állkapcsomat, s onnantól végig az ajkamig, amit szenvedélyesen kap a fogai közé.
Egy kisebb sóhaj hagyja el a számat, mire elmosolyodik, s belemarkol a fenekembe. Legszívesebben átadnám magam az érzésnek, annak a gyönyörnek, amit vele élhetnék át. Hogy lássam, hogy élvezi, hogy örömet szerezzünk egymásnak. Hogy forró testünk érintkezzen, hogy egymás szájába ziháljunk. Hogy aztán lihegve, fáradtan feküdjünk egymás karjai között.
Ez mind szép lenne, de most nem megy. A reggel miatt még mindig stresszes vagyok. Elrontotta az egész napomat. Plusz még az is ott van, amit nem tudok. Amit Harry titkol a múltjáról, ami miatt lesápadt, amikor azt mondtam, anyával leszek délután. Kíváncsi vagyok és félek is egyszerre. Félek, hogy valami olyan dolog derül ki, ami mindent megváltoztat. Félek, hogy attól a valamitől elveszítem őt. Félek, mert szeretem.
Észbe kapok, amikor már ajkai a mellkasomon járnak, s hevesen halad lefelé a melleimhez. Akaratom ellenére is hajába túrok, s nyelek egy nagyot, azonban eltolom a fejét. Kissé zihálva, értetlenül néz a szemembe.
- Mi az? - suttogja.
- Most... most ne... - köszörülöm meg a torkom.
- Miért? - ráncolja a szemöldökét.
- Mert... - nyelek.
- Megvan? - vonja fel a szemöldökét.
- Igen - vágom rá. Egyszerű megoldás, beválhat és legalább ezzel többet nem kell magyarázkodnom.
- Értem... - veszi el rólam csalódottan a kezeit. Felsóhajtok, s szaggatottan, kissé megkönnyebbülve engedem ki az eddig bent tartott levegőt. Kikerül, majd a nappaliba megy, ahol ledobja magát. Követem. Leülök mellé a kanapéra és ránézek. Tekintetünk pár perc múlva találkozik csak. Kissé csalódott.
- Sajnálom... - motyogom.
- Erről te nem tehetsz! - karol át. - Csak, tudod... már hiányzol. Mindenhogy - néz mélyen a szemembe.
- Tudom... Te is nekem - nyelek.
Hosszasan nézünk egymás szemébe, hallom, hogy szaporán veszi a levegőt. Mellkasa gyorsan emelkedik fel-le. Örömet kellene neki szereznem.
Óvatosan, kissé remegő kezekkel nyúlok a nadrágja felé. Még mindig nem vagyok túl tapasztalt, és nem vagyok abban biztos, hogy jól csinálom, amit csinálok, de megpróbálom. Csak azért, hogy neki jó legyen.
Fekete csőnadrágján keresztül elkezdem simogatni, mire egy halk sóhaj szökik ki a száján, s hátrahajtja a fejét. Folyamatosan az arcát nézem, mi az, ami tetszik neki.
Érzem a kezem alatt, hogy már eléggé kemény, így kiszabadítom a kis Harryt a szűkös nadrágból. Egy pillanatra odanézek, nyelek egy nagyot, majd újra arcát kezdem pásztázni. Közben megfogom a férfiasságát, és elkezdem húzogatni a kezem. Tökéletesen telt és puha ajkai szétnyílnak, szempillái az orcáján pihennek. Kisebb nyögések hagyják el a száját, ahogy kínzó lassúsággal csinálom.
- Csináld szájjal! - lihegi. Nyelek egy nagyot, majd lemászok, szétnyitom a lábait és odatérdelek a földre. Sötét tekintetét rám szegezi.
Kezembe veszem szerszámát, s lassan végignyalom, miközben forrón rálehelek.
- Uh, ez az! - túr a hajamba, s összefogja a kezével. Tekintetünk találkozik, lassan bekapom és ízlelgetni kezdem. - Mesélj, milyen?
- Nagyon jó. Finom - incselkedek, majd tövig bekapom. Egy nyögés hagyja el a száját, s csípőjét kissé megemeli.
- Ez az!
Egyre gyorsabban csinálom, s ajtónyitódást hallok.
- Harry, jöttem, hogy kiengesztel... - lép be a szobába Lisa miniszoknyában...