36. fejezet - Ráncos kezek

Drága Olvasóim!
Késve, de itt vagyok a 36. fejezettel. Köszönöm szépen a kommenteket, pipákat és a 126 feliratkozót! Imádlak titeket, még mindig ti vagytok a legjobbak! <3 Hálás vagyok a támogatásért, és a türelmetekért is, de remélem, hogy a rész kárpótolni fog! Nem hosszú és nem is történik benne sok minden, de a következőben már igen.

A múlthetem viszonylag jól telt. Nem történt igazából semmi érdekes, egész héten dolgozatot írtam, viszont szombaton kicsit túllőttem a célon. Nem ittam sokat, csak kevertem az ütősebbnél ütősebb italokat, és ez okozta a "vesztemet". Szerencsére baj nem történt, és mindenre emlékszem. Azt hiszem, jól kezdtem a szünetet... :D

Remélem, hogy a szünetben ti is jól fogjátok magatokat érezni, és az ünnepek is jól telnek majd!

Jó olvasást! :)

Percekig ülök a földön, az agyamon ezerféle gondolat fut át.

Az egész életem hazugság volt.

- Kicsim, minden rendben? - kiabál anya a konyhából. Gyorsan megtörlöm a szemem, a papírt a pizsamám zsebébe teszem és visszacsukom a doboz tetejét. Egyelőre még nem akarok rákérdezni.

Gyorsan kiviszem a konyhába a dobozt, de nem nézek rájuk.

- Megyek, bepakolok a bőröndömbe - fordulok sarkon és felsietek az emeletre, be a szobámba és magamra zárom az ajtót. Felsóhajtok és szaggatottan fújom ki a levegőt. A nagyitól fogom megkérdezni ezt az egészet, mert ő nem fog nekem hazudni. Bár ezek után inkább benne se bíznék...

Előveszem a bőröndöt és miközben pakolom - vagyis dobálom - a ruháimat, az agyam folyamatosan kattog. A gondolatmenetemet a csengőhangom szakítja félbe, s ahogy meglátom, a képernyőn Harry neve villog, a szívem egy nagyot dobban, s felveszem.

- Szia, kicsim! - hallom mély hangját, ami olyannyira kómás, hogy maximum pár perce ébredhetett föl, és máris én vagyok az első gondolata.

- Szia - mosolyodok el.

- Délután ráérsz, ugye?

- Igazából pár napra meglátogatjuk a nagymamámat, de fogalmam sincs, hogy mikor indulunk. Szerintem nem soká...

- Pár nap?! - vág a szavamba. - Te jó ég, annyit nem bírok ki nélküled!

A mellkasomat melegség tölti el, a szemeim kissé megtelnek könnyekkel. El sem hiszem, hogy ezt mondja, azt meg főleg, hogy komolyan is gondolja.

- Én se nélküled... de muszáj lesz.

- Ajj... - hallom mély sóhaját. - Nem jössz át addig, amíg nem mentek?

Körbenézek a szobámban, ahol szét vannak dobálva a ruhák, amik arra várnak, hogy kiválogassam őket.

- Be kell még pakolnom, úgyhogy gyere te! - vetem fel az ötletet, amibe rögtön bele is egyezik.

- Pár perc és ott vagyok! Puszi! - rakja le.

Rögtön a tükör elé állok, az arcomra kenek alapozót, korrektort, kihúzom a szemem és egy kis szempillaspirállal hosszabbítom meg szempilláimat. Az ajkaimra egy kevés szájfényt teszek, majd kifésülöm a hajamat.

Mivel még pizsamában vagyok, a szétdobált ruhák közül választok egy melegítőnadrágot és egy fehér pólót, amit magamra kapok. Ezt mind épp időben, ugyanis Harry ebben a pillanatban belép a szobámba, s mosolyogva magához húz, ad egy lágy csókot.

- Szia, szépségem - paskolja meg a fenekemet, mire felkuncogok. - Hiányoztál.

- Te is nekem - ölelem meg szorosan, amit rögtön viszonoz. Beszívom kellemes illatát, ami rám nyugtató hatással van, s felnézek a szemébe. Mindketten elmosolyodunk.

- Segítsek bepakolni? - simítja ki a hajamat az arcomból.

- Ja, nem ártana - nézek körbe a kupin. Elengedjük egymást, s elkezdjük a ruháimat betenni a bőröndbe, ami nem kell, azt pedig a szekrénybe.

- Valami baj van? - néz rám, miközben összehúzza a bőröndömet. - Csendes vagy és feszültnek tűnsz.
Felsóhajtok és a hajamat a fülem mögé tűröm. Tudom, hogy neki elmondhatom, de rossz beszélni róla.

Lehajtom a fejemet. Érzem, hogy gombóc van a torkomban, a könnyeimet nem bírom visszatartani.

- Ó, kicsim! - lép hozzám és magához húz, s én zokogni kezdek. Megsimítja a hátamat és a fejem tetejére ad egy puszit, szorosan ölel védelmező karjai közé.

Percek múlva próbálok kicsit erőt venni magamon, s könnyes szemekkel nézek föl rá. Megsimítja nedves arcomat. Szaggatottan kifújom a levegőt és nyelek egy nagyot, hogy meg bírjak szólalni.

- Engem... örökbe fogadtak - mondom remegő hangom.

- Mi?! Ezt mégis honnan veszed?

Mivel elmondani nem bírom, előveszem a papírt és a kezébe adom. Összeráncolt szemöldökkel olvassa végig a sorokat, majd a szemembe néz és újra a papírra.

- Ez... - kezdi el, azonban nem fejezi be. Nem tud mit mondani.

- Az egész életem hazugság volt - ülök le az ágyra, megtámaszkodok a könyökömön és az arcomat a tenyerembe temetem. Leül mellém és simogatni kezd.

- Ez nem igaz, csak... - sóhajt. - Nézd, lehet, hogy biológiailag nem ők az igazi szüleid, de felneveltek, és...

- Hazudtak nekem! - emelem föl a hangomat és ránézek. - Egyedül te vagy az életemben, aki számít, senki és semmi más!

Megfogja két oldalt az arcomat, s szenvedélyesen megcsókol. Beletúrok puha tincsei közé, s gondolkodás nélkül mászok az ölébe. Fogaim közé veszem alsó ajkát, s kissé meghúzom.

- Hmm... baby, ne csináld - morogja mély hangon, miközben végigsimítja a combomat. Nem hallgatok rá, elkezdem csókolgatni a nyakát, s hanyatt döntöm őt az ágyon. Belemarkol a fenekembe, csukott szemmel, halkan zihálva élvezi tetteimet. Lassan elkezdem kicsatolni az övét, mire megfogja a csuklómat és a szemembe néz. - Ne, most tényleg nem erre van szükséged - húzza el a kezemet, majd magához ölel. Becsukom a szemem, hallom, ahogy a mellkasában hangosan ver a szíve.

Csak fekszek rajta, nem szólunk egy szót sem, mégis úgy érzem, örökre így akarok maradni. Rájöttem, hogy nincs senkim - se barátaim, se családom. Egyedül ő maradt nekem, és nem akarom, hogy valaha is véget érjen. Vele akarok lenni, feleségül menni hozzá, gyerekeket szülni, együtt megöregedni.

Örökre szeretni.

- Amint hazaértek, az legyen az első, hogy szólsz nekem, rendben?

Kicsiket bólogatok és az ajkaira adok egy puszit.

Nyílik a szobám ajtaja, Mike és Molly ugrándozva jönnek be.

- Harry! - kiált fel örömében a húgom, felugrik az ágyra és félretúr engem, hogy ő bújhasson Harryhez. Ezen muszáj elmosolyodnom, azonban fájdalomként hasít belém a tudat, hogy nem a vérszerinti testvéreim.

- Szia, hercegnő! - mosolyog Harry Mollyra és az arcára ad egy puszit. - Hallom, mentek a nagyihoz!

- Igen - mosolyog Molly. Mike is rámászik Harryre.

- Nézd, milyen autóm van! BMW! Olyan, mint a tiéd, csak kisebb! - mondja büszkén az öcsém, mire Harry felnevet.

- Majd ha nagy leszel, megtanítalak vezetni, jó? - nyomja meg az öcsém orrát. - És majd a nővéredet visszük mindenhova - mosolyog rám, s megjelennek a gödröcskék az arcán.

- Jó! - mosolyog Mike, majd a kisautójával brümmögve átszalad a szobájába.

- Ja, Jenny, anya azt mondta, hogy nem sokára indulunk! - néz rám a kislány, miközben Harry hasán ül.

- Oké, akkor menj, te is pakolj be - simogatom meg puha kis pofiját.

- Jó - ad még Harrynek egy puszit, majd leugrik róla és kiszalad. Harry rám néz, felül és ad egy csókot. - Segítek levinni a bőröndödet.

- Köszi - mosolygok halványan.

Kimászunk az ágyból, Harry könnyedén felkapja a bőröndömet és lemegyünk.

- Vegyetek érzelmes búcsút egymástól, pár nap és újra találkoztok - mosolyog anya. Anya.... Nem is tudom, hogy szólíthatom-e őt így.

Ránézek Harryre, átölelem a nyakát, ő a derekamat, s hosszasan, gyengéden, szerelmesen megcsókol.

- Na, elég, menjünk most már! - hallom apa hangját, s kicsit arrébb lök minket, ahogy viszi ki a bőröndöket. Harry rám mosolyog és megsimítja az arcomat.

- Ne feledd, szeretnek téged, ahogy én is - mondja halkan. Felsóhajtok és a kezemet a kezére teszem, a hüvelykujjammal megsimítom.

- Szeretlek, Harry.

- Én is szeretlek, Jenny - néz mélyen a szemembe, aminek hatására a szívem hevesebben kezd verni, mint eddig.

Apa dudálni kezd a kocsiból, mire megforgatom a szemem és felveszem a cipőmet.

- Majd hívlak - nyom még egy utolsó puszit az ajkaimra, mielőtt beülök a kocsiba.

A többórás úton zenét hallgatok és nézek ki az ablakon, ahogy elhaladnak mellettünk a fák, az autók és gyalogosok. Harry autójában jobban szeretek ülni, sokkal jobban érzem magam. Ő legalább nem hazudott nekem 17 éven át...

Megérkezünk a faluba, ami ezernyi emléket idéz fel. Amikor kislányként jöttem ide, boldogan játszottam a kutyával, kártyáztam a nagyival, segítettem neki sütni.

Megállunk a ház előtt, kiszállunk a kocsiból, s én máris sietek az ajtóhoz, hogy csengessek.

Pár perc múlva kinyílik, s egy idős, mosolygós nénivel találom szemben magam, akit teljes szívemből szeretek.

- Nagyi! - ölelem meg őt.

- Istenem, Jenny, de sokat nőttél!

- Nagyiiii! - szaladnak oda a kicsik is.

- Jaj, kincseim! - öleli magához az ikreket, s szemeiben látom, hogy könnycseppek csillognak. Örömkönnyek. - Annyira hiányoztatok!

Anyáék behordják a bőröndöket, kipakolnak, s elfogyasztjuk a nagyi finom szendvicseit.

Egész késő estig beszélgetünk. Vagyis ők beszélgetnek, én nem szólalok meg, csak ha kérdeznek.

Szó nélkül állok föl, s kimegyek a teraszra, ahol leülök a székre. Bámulok a sötétbe, a csönd összefolyik a tücskök ciripelésével. Hűvös szellő fújdogál, a fáj leveleinek suhogása csapja meg a fülemet. Itt teljesen más illat van, mint nálunk. Érzem, hogy sok a növény, hogy alig van autó.
Nagyi megjelenik mellettem, s lassan leül a mellettem lévő székre.
- Olyan csöndben voltál egész nap. Valami baj van, igaz? - teszi remegő, ráncos kezét az enyémre, s megsimítja. Sóhajtok és nyelek egy nagyot.
- Ha elmondok valamit, megígéred, hogy köztünk marad? - nézek rá.
- Hát persze, mondd csak.
- Én... megtaláltam azt a levelet, amit régen írtál anyáéknak, és... és amiből kiderült, hogy örökbe fogadtak...
Várom, hogy esetleg nevessen, és azt mondja, nem igaz. Hogy az egy vicc volt, vagy teljesen másnak szánták a levelet. De nem. Csendben ül és csak néz rám, a hallgatása mindent elárul.
- Nem akartuk, hogy így tudd meg... - szólal meg végül. Minden reményem szertefoszlik, minden hitem elszáll. - A szüleid feladata lesz ezt elmondani, nem az enyém.
- De én nem akarok erről beszélni...
- Elhiszem, szívem. De kérlek, értsd meg őket, és ha sorra kerül, hagyd, hogy elmagyarázzanak neked mindent! Ígérd meg! - szorítja meg a kezemet.
- Jó - sóhajtok és lehajtom a fejemet.
- Na és mesélj csak, mi van azzal a bizonyos Harryvel, akit a testvéreid emlegetnek? - mosolyodik el.
- Ő a barátom és nagyon aranyos - nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak, amikor róla beszélek.
- Jó látni, hogy szereted - simítja meg az alkaromat. - Holnap beszélünk együtt a szüleiddel az örökbe fogadásról, jó?
Felsóhajtok és bólintok. Tudom, hogy nagyon nehéz beszélgetés lesz, de jobb túlesni rajta minél előbb.
De legalább a nagyi szeretete, s gyönge, ráncos kezei megvigasztalnak.