42. fejezet - Édesanya (második rész)

Drága Olvasóim!
Meghoztam a 42. fejezet második részét. Mivel ez sem teljes fejezet, ez sem lett olyan hosszú, de jövőhéten már teljes hosszúságúval érkezem! Jenny életében hamarosan változás fog bekövetkezni, amikor megkezdődik az iskola. De még nincs lezárva az édesanya-dolog sem, szóval egy darabig nem fogtok unatkozni, remélem. :)

Az elmúlt hetem viszonylag jól telt, bár kicsit beteg voltam. Tegnap buliztam - megint. Igen, tudom, rengeteg a pia és a buli, de ha nem vagyok fiatal és hülye, nem lehetek majd öreg és bölcs. :D Körülbelül egy éve volt olyan időszakom, amikor teljesen magamba voltam zuhanva, szinte már depressziósként viselkedtem. Sokszor fordult meg az a kérdés a fejemben, hogy miért élek? De összeszedtem magam és rájöttem, hogy az életemet én irányítom, és ha jól akarom magam érezni, akkor jól is fogom! És sokkal jobb így, mindent szebbnek látok. Csinálok őrült dolgokat, de az őrültségekből születnek meg a legjobb emlékek. :) Szóval nektek is azt tanácsolom, hogy legyetek boldogok, csináljatok őrültségeket, hogy évek múlva legyen min nevetni! :)

Remélem, nektek is jól telt az elmúlt hét.

Jó olvasást!
Puszi, ~E
U.i.: A kommentekre már nagyon rég nem válaszoltam, de még a héten be fogom pótolni! Valamint a mostani közvélemény-kutatás arról szól, hogy legyen-e kérdezz-felelek? Úgy képzeltem el, hogy feltesztek nekem kérdéseket - akármivel kapcsolatban, ami érdekel -, és én őszintén válaszolok rá! Ha megszavazzátok, hogy legyen, a részleteket jövőhéten leírom! :)

Pontban 8 órakor kimegyek az ajtón, s Louis a kapuban vár. Veszek egy mély levegőt, majd egy mosolyt varázsolok az arcomra és lassú léptekkel megyek felé. Tekintete szinte éget, alig bírok ránézni. Zavarba ejt.

- Csini vagy - bókol, amint odalépek mellé.

- Köszi - tűröm zavartan a hajamat a fülem mögé. Kellemetlen ez a helyzet. Oké, Louis számomra egy barát, de amikor a szemébe nézek, valamiért mindig előjönnek a képek. Az emlékképek. Emlékszem a csókjára, az érintésére, a szexre. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy az ő fejében mi járhat. Vajon ő is emlékszik? Ő is már csak barátként tekint rám?

- Mehetünk? - szólal meg, mire elkalandozó gondolataim visszatérnek a Földre.

Bólintok, majd szótlanul elindulunk egymás mellett. Zsebre tett kézzel, lefelé nézve rugdos mellettem egy kisebb kavicsot, de látom rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin. De nem akarok rákérdezni, félek, hogy rosszul jönnénk ki belőle. Ha valamit nagyon el szeretne mondani, úgyis elmondja.

Csak egy baj van.

Én nagyon kíváncsi ember vagyok!

Lassan megérkezünk a Starbucksba. Nem gyakran járok ide, évente maximum kétszer.

Louis rendel két kávét, majd leülünk egymással szemben. A szemébe nem merek nézni, inkább felemelem a poharamat és belekortyolok.

- Harryvel minden oké? - szólal meg pár percnyi kínos csend után.

- Persze - vágom rá talán kicsit túl gyorsan, amit gyanús még nekem is. Nem tudok hazudni.

Felsóhajt és az asztal tetején megsimítja a kézfejemet.

- Tudod, attól, hogy most már csak barátok vagyunk, nyugodtan elmondhatsz nekem mindent. Meghallgatlak, és segítek, ha tudok - néz rám, de én csak az ujjait figyelem, amik gyengéden simogatnak.

Nyelek egy nagyot, majd erőt veszek magamon és végre a tekintetemet az övébe fúrom.

- Nem tudom, hogy... hogy féltékenynek kellene lennem, vagy sem.

- Miért kellene? - ráncolja a szemöldökét.

- Van Harrynek az unokatestvére, vagy ki, az a Becky.

Louisnak felcsillan a szeme és elmosolyodik.

- Becky imádni való lány! Régen rengeteget hülyéskedtünk! Rá nem kell féltékenynek lenned.

- Nem rá vagyok, hanem... a barátnőjére, Lisara.

- Oh, Lisa... - bólint egy aprót és elhúzza a kezét az enyémről. - Mit csinált?

- Elég feltűnően nyomul Harryre, ami őszintén szólva kiakaszt. Pedig ahogy hallottam, van barátja. Lisa gyönyörű és laza és menő, és... ah, minden megvan benne, amire Harry vágyik! - könyökölök és megtámasztom a fejem.

- Amire Harry vágyik, az te vagy - néz rám komolyan. - Hidd el nekem, nálam jobban senki nem ismeri, még soha senkit nem szeretett ennyire, mint téged.

Egy nagyot dobban a szívem.

- De Lisa...

- Lisa nem számít! - vág a szavamba. - Már bocsánat - köszörüli meg a torkát. - Mindegy, ne beszéljünk róla... - iszik a kávéjába.
Látom, hogy valamiért kissé feszült lett. Gondolom, ő sem bírja Lisat. Mindegy, inkább ezzel a témával nem is akarok tovább foglalkozni, mert csak tovább idegesíteném magam.
- Szóval ne legyél féltékeny, Harry csak téged szeret, jó? - néz komolyan a szemembe. Sóhajtok és egy aprót bólintok.
Elfogyasztjuk a kávét, majd Louis előhúzza a zsebéből a telefont, s rápillant a kijelzőre.
- Öö... még van kedved egy kicsit sétálni? - néz rám.
- Szerintem már lassan mennem kellene, de.... jó, még egy séta belefér - mosolygok halványan.
Elvégre Harryt úgyse izgatja, hogy épp kivel vagyok és mit csinálok...
Kimegyünk a kávézóból, s elindulunk az egyik irányba. Nem tudom, merre megyünk, és szerintem Louisnak sincs kijelölt célja, de legalább nem unatkozunk. Viszont valamiért folyamatosan a telefonját nézi, mintha fontos üzenetet várna. De mégis kitől?
Egész úton nem szól semmit, s én is csendben ballagok a járdán. Csak egyenesen megyünk. Nézem az autókat, az embereket, néha hallom, amit beszélnek. Vitatkoznak, szerelmeskednek, bánkódnak, nevetnek. Minden embernek más és más érzés látszik az arcán. De vajon mit érezhetnek igazán, legbelül? Mert az az ember, aki mosolyog, nem biztos, hogy boldog. Ezt már megtanultam. Minden embernek megvan a saját magánélete, amit kívülről nem látunk, mégis elítéljük.
A kisgyermekek boldogan sétálnak anyukájuk kezét fogva, de a szülő arcán látszik a fáradtság. Nincs a világon igazán boldog ember, csak a gyerek. A gyerekeknek nincsenek gondjaik, ők boldogan élnek, még nem fogják fel az élet rossz részét. Mert az életnek van jó és rossz része. Azt pedig a sors dönti el, hogy kinek mennyit ad a jóból, és mennyit a rosszból. Én sok rossz után kaptam egy jót, Harry személyében. De a jót megtartani néha sok rosszal jár. A kérdés, hogy megéri-e? Még szép, hogy igen! Kitartok Harry mellett, mellette bármennyi rosszat el tudnék viselni. Fáj, de nem annyira így, hogy mellettem van.
Louis telefonja pittyegni kezd, ami megszakítja a gondolatmenetemet.
- Ó, van egy kis dolgom, ne haragudj! Hazakísérlek, jó? - néz rám.
- Jól van - bólintok egy aprót.
Hazafelé kicsit gyorsabban szedjük a lábainkat. Fogalmam sincs, milyen dolga van, de nem kérdezek rá, elvégre nem rám tartozik.
Megérkezünk, s ahogy bemegyek az ajtón, egy női hangot hallok a konyhából, amint Harryvel beszélget. Összeráncolom a szemöldököm, s lassan megyek befelé, és ami még érdekes, hogy Louis is jön utánam.
Nem úgy volt, hogy dolga van?
Belépek a konyhába, a nő rám néz és elmosolyodik. Vékony, barna hajú, nálam pár centivel magasabb hölgy áll fel a székről. Szemei karikásak, s látszik rajta, hogy nem él egészségesen.
- Jenny - szinte leheli. Nyelek egy nagyot. Átfut az agyamon az a bizonyos lehetőség. De nem, az nem lehet.
Remegő kezeit az arcomra simítja, amitől furcsa érzés járja át a testem. A szemébe nézek.
- Harry... - suttogom, ugyanis beszélni nincs erőm.
- Jenny - lép mellénk Harry -, bemutatom neked az anyukádat.
Ahogy ez a mondat elhagyja a száját, a szemeim megtelnek könnyekkel, gyorsan utat törnek maguknak és lefolynak az arcomon.
- Jenny! - ölel magához hirtelen szorosan, amit rögtön viszonozok. Olyan furcsán érzem magam, még sose volt ilyen. Mintha megnyugodnék, de mégis zaklatott lennék.
Itt van az anyám. Az én anyukám. Az igazi.
Harryre pillantok, aki mosolyogva figyel minket. És azt hiszem, most kezd összeállni a kép.
- Azért hagytad, hogy elmenjek Louisval, mert ezt te szervezted? - engedem el lassan anyát és Harryre nézek. Bólint.
- Nagyon rendes barátod van - mosolyog édesanyám. - Szerencsés vagy, Jenny. És... Istenem, annyi mindent tudnék még neked mondani! De főként azt, hogy sajnálom! Rettenetesen sajnálom, ami történt! - néz rám, látom, hogy a könnyeivel küszködik.
- Nem kell sajnálnod! - nézek rá.
Harry megköszörüli a torkát.
- Mi Louisval kimegyünk egy kicsit, beszélgessetek csak - nyom egy puszit a homlokomra, majd kikerül és kimennek.
Anyára nézek. Azt hiszem, hosszú beszélgetés elé nézek...