43. fejezet - Felhőtlen boldogság

Drága Olvasóim!

Itt is vagyok az újabb fejezettel! Válaszoltam az összes kommentre, amivel el voltam maradva, és még egyszer sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire szét vagyok esve! Mostanában elég sűrű napjaim vannak, hétköznap is és hétvégén is van programom, de nem akarok magyarázkodni! Mivel megszavaztátok, hogy legyen kérdezz-felelek, JÖVŐHÉT SZOMBAT (március 5.) ESTE 7-IG VÁROM A KÉRDÉSEKET e-mailben (direction.xx@gmail.com). Akármilyen témával kapcsolatban kérdezhettek, és én őszintén válaszolok, aztán egy bejegyzésben kiteszem a kérdéseket a válaszokkal együtt. A kérdésekhez nem írok neveket, hogy kitől érkeztek! :)

Az elmúlt hét számomra vegyes érzelmeket hozott. Voltam nagyon boldog és nagyon szomorú is, de mostanra mindkettő elmúlt. Kicsit kezdem úgy érezni, hogy az életem jobbra fordult, de nem akarom elszólni magam, és csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb! Remélem, hogy jól telt a hetetek! :)
Jó olvasást!
Puszi, ~E

Anyával egymással szemben ülünk a konyhában. Annyi kérdés kavarog a fejemben, annyi mindenre kíváncsi vagyok, de egyszerűen nem jön ki egy értelmes mondat se a számon.

- Én... Annyira, de annyira sajnálom - szólal meg végül, remegő hangon. - Szörnyen érzem magam amiatt, ami történt. A múltam miatt. Minden az én hibám.

Néz rám, de én nem tudok megszólalni. Egy nyikkanást sem hallatok.

Felsóhajt és folytatja.

- Tényleg nem akartam, hogy ez legyen a vége. Apád miatt is szomorú voltam, magamra maradtam. Amikor téged elvettek tőlem, én... én azt hittem, megőrülök. Nem engedtek vissza hozzám - megcsuklik a hangja, nyel egy nagyot, s lefelé néz az asztalon lévő kezére, ami remeg. A fogaimat összeszorítom, lassan a kezemet odacsúsztatom és megsimítom. Egy halvány mosoly jelenik meg a száján, s újra felnéz rám.

- Nem olyan rég tudtam meg, hogy örökbe fogadtak. Ha már rég tudom, megkerestelek volna..

- Semmi baj, édesem - néz rám. - Harry felkeresett, és ahogy elmondta, mi történt, azonnal összeszedtem magam és jöttem vele. Kerestelek mindenhol, de nem találtalak... Igazából évekkel ezelőtt feladtam a keresést. A keresést, de nem a reményt! Mindig is tudtam, hogy egyszer újra látni foglak. És... mindig is elképzeltem, hogy milyen gyönyörű lehetsz. És nagyon gyönyörű vagy - mosolyodik el.

- Ezek után mi lesz? - váltok gyorsan témát, mielőtt a külsőmről kezdenénk el beszélgetni.

- Szeretném, ha itt maradnál. Itt jó dolgod van, én nem tudnálak eltartani, nincs annyi pénzem... - süti le a szemét. - De szeretném, ha gyakran találkoznánk, hogy tudjam, jól vagy!

- Jól van - egyezek bele, miközben egy aprót bólintok.

Hosszasan nézem őt. Lehetetlen, hogy ez most komolyan így történik. Nem álmodom? Nem hallucinálok?

Furcsa, hogy most tényleg a saját anyámmal beszélgetek. Hogy itt van, él, és hozzám ér. Ez hihetetlen. Túl szép, hogy igaz legyen.

Egyáltalán ő az igazi anyám? Nem lehet, hogy Harry csak felbérelt valakit, hogy eljátssza?
Ha így van, én hatalmasat csalódnék benne. Bár, nem hiszem, hiszen érzek valamit, amikor ez a nő rám néz. Látok benne valamit.

- Most azt hiszem, mennem is kell, de mit szólnál ahhoz, ha holnap csinálnánk valamit? Várj, megadom a telefonszámom, és hívj fel, amikor gondolod! - vesz elő egy kis cetlit és egy tollat, ráfirkantja a számát, amit aztán a kezembe nyom. Elmosolyodok.

- Úgy lesz.

Mindketten felállunk, magához von, megölel, s én szorosan viszonozom.

- Szia, kislányom - súgja a fülembe. Nyelek egy nagyot, s becsukom a szemem.

- Szia, anya - lehelem. Lassan elenged, megsimítja az arcomat, miközben lágyan elmosolyodok.

- Várom a hívásodat - ad egy kis puszit a homlokomra, majd kikerül és elmegy.

Én pedig ott állok. Szótlanul. Mozdulatlanul. Még levegőt is elfelejtek venni. Ezernyi dolog pörög végig az agyamon.

Valaki megérinti a vállamat, mire összerezzenek, s hirtelen megfordulok. Harry áll ott, kérdően néz le rám.

- Minden rendben?

Hirtelen a nyakába ugrok, szorosan ölelem. A könnyeim utat törnek maguknak, s lefolynak az arcomon.

- Annyira köszönöm! - nyomok egy nagy, cuppanós puszit az arcára, mire halkan felnevet.

- Ez a legkevesebb, érted bármit, kicsim! - néz a szemembe. Egy nagyot dobban a szívem és elmosolyodok. - Szeretlek.

- Én is szeretlek! - csókolom meg hosszasan.

Mikor ajkaink elválnak, megpillantom Louist, aki mellettünk áll és halványan mosolyogva néz.

- Te is benne voltál, igaz? - nézek rá.

- Hát... - vonja meg a vállát. - Harry felhívott, hogy minél tovább tartsalak távol, és majd amikor szól, akkor jöjjünk.

Ránézek Harryre, aki édesen mosolyog, mint mindig.

- Köszönöm neked is, Louis! - ölelem meg. Látom, hogy meglepődik, de lassan visszaölel. - Köszönöm!

- Igazán nincs mit - mosolyodik el halványan.

Elengedem őt, kifújom a bent tartott levegőt és ránézek az órára.

- Ömm... a jelenlegi családom ma jön haza, szerintem sütök nekik valamit - ugrándozok a konyhába.

Előveszem a muffinhoz a hozzávalókat, majd elkezdem csinálni.

- Jó látni, hogy ilyen boldog vagy - ölel át hátulról Harry, miközben elkezdem összekeverni a hozzávalókat. Elmosolyodok és felkuncogok.

- Nagyon hálás vagyok, Harry.

- Azt szeretném, ha boldog lennél.

- Az vagyok - mosolyodok el.

~ Louis Tomlinson ~

Mosolyogva nézem, amint Harry öleli Jennyt. De ez a mosoly nem szívből jön. Örülök, hogy boldog, de fáj, hogy nem miattam. Miért nem tudok túllépni rajta?

- Srácok, én mentem... - szólalok meg halkan, de ők csak ölelkeznek és halkan kuncognak. Felsóhajtok, zsebre vágom a kezem, s lehajtott fejjel kiballagok.

A parfümje rajta maradt a pólómon, ezt szívszorító érezni.

Elballagok a már jól ismert kocsma mellett. Megállok az ajtónál, s nézem. Felsóhajtok. Most megint visszaeshetek, lehetek alkoholista, sajnáltathatom magam.

- Louis William Tomlinson! - hallok egy ismerős hangot a hátam mögül, mire megfordulok. Becky az, fut felém, mögötte pár méterrel lassan sétál Lisa.

- Becky! - mosolygok, s széttárom a karjaim, mire ő a nyakamba ugrik. Felemelem, s megforgatom őt. - Hiányoztál! - engedem őt el, s rámosolygok.

- Te is, törpe tacskó!

- Na, nem is vagyok olyan alacsony!

- Dehogynem - nevet, majd hátranéz a barátnőjére, aki lassan odaér hozzánk. Végigpillantok rajta. Még mindig dögös. Akaratom ellenére is az ajkamra harapok, majd mikor végigmérem őt és végre a szemébe nézek, látom rajta a pajkosságot.

Ilyen érzés egy ex szemébe nézni.

Már nem érzek semmit, csak szexuális vágyat. És nagyon remélem, hogy ő is, mert nincs kedvem megint balhézni, mint minden találkozásnál.

- Szia, Louis - köszön kissé flegmán.

- Szia, Lisa - válaszolok ugyanolyan stílusban.

Már röhejes, ha eszembe jut, mit tett velem. Hogy a szemem láttára csalt meg. Egy buliban, az asztalon táncolt hiányos öltözetben, nem egy pasihoz dörgölte a baszni való kis testét. Az a vicc az egészben, hogy nem is fáj, nem is hiányzik. De ő mindig cirkuszol, pedig ha jól tudom, van barátja.

- Most, hogy ezen is túl vagyunk - teszi a kezét a vállamra Becky -, elmehetnénk Harryhez.

- Jennynél van - mondom egyhangúan.

- Oh, annál a kis csövesnél? - kacag fel kínosan Lisa.

- Hogy mondod? - nézek rá komolyan.

- Jenny egy nyomorult kis csirke.

- Ő legalább nem ribanc! - szorul ökölbe a kezem akaratom ellenére. Nem akarom, hogy ócsárolja Jennyt. Jenny aranyos és kedves lány, Lisa ellentéte! Nem is értem, hogy lehettem vele. Csak baszni jó, de egy idő után már azt is megunom vele. De akkor sem viselem el, hogy így beszéljen Jennyről!

- Gyerekek, gyerekek, nem kell a feszkó! - áll közénk Becky. - Irány arra! - mutat az egyik irányba.

- Jennyék arra laknak - mutatok a hátam mögé, mire Becky megfordul.

- Vagyis arra! - indul el, s húz minket maga után.

Félek, hogy Lisa valamit fog tenni Jennyvel, valamit, ami elrontja a boldogságát. De ha ezt fogja tenni, esküszöm, hogy megfojtom!