31. fejezet - Éjféli emlékek

Drága Olvasóim!
Itt is vagyok a 31. fejezettel. Nagyon szépen köszönök nektek mindent, a rengeteg támogatást, kommenteket és a 119 feliratkozót! Hihetetlen, hogy ennyien szeretitek a történetet, nagyon boldoggá tesztek! :) Ez a fejezet nem annyira hosszú, viszont nekem ez az egyik kedvencem, remélem, hogy ti is így lesztek vele, főleg azért, mert a legtöbben arra szavaztatok, hogy romantikus részből legyen több.

Az elmúlt hetem nem volt annyira szörnyű, délutánonként volt egy kis időm, hogy kimenjek sétálgatni. A ligetet nagyon szeretem, főleg ősszel, amikor a fák levelei színesek, meg is nyugszom, amikor ott vagyok. :) Az viszont eléggé meglepett, hogy a Tescoban már most fel van állítva a karácsonyfa, amikor még az ősz is szinte csak most kezdődött el. 6 hét van még karácsonyig, adventig 2, szóval szerintem elég lenne a díszítés adventi időszakban, amikor mindenkinek megjön a karácsonyi hangulata. Mindegy, úgyis gyorsan repül az idő, nem sokára itt lesz 2016.

Remélem, hogy tetszeni fog, jó olvasást!
Puszi, ~E

Az ágyamban fekszek felöltözve, kisminkelve. Az órát lesem, ami szerint fél óra múlva éjfél lesz. A gyomrom görcsben van, a szívem össze-vissza kalimpál. Tudom, hogy nem helyes, amit teszek, de egyszerűen nem tudok neki nemet mondani. De nem fog történni semmi, mert nem hagyom neki. Egy kicsit a kíváncsiság is hajt, hogy vajon mit akarhat tőlem.

Az óra nem akar sietni, mintha az idő megállt volna. A konyhából mocorgást, csörömpölést hallok, tehát még anyáék sem mentek aludni. Pedig már ideje lenne, mert biztosan nem engednének el. Fogalmam sincs, hogy mi dolguk lehet még ilyenkor lent, így kimászok az ágyból és leballagok. Anya a pultnak dőlve karolja át apát, s szenvedélyesen csókolóznak, így gyorsan eltakarom a szemem. Senki nem akarja a szüleit így látni.

- Oh, kicsim - köszörüli meg anya a torkát, s ellépnek egymástól. Az ujjaim közül kikukucskálok, s mikor felmérem, hogy már nem történik semmi, leeresztem a kezem magam mellé. - Miért nem alszol?

- Nem vagyok álmos - nyitom ki a hűtőt egy kis üveg vízért, de tekintetem megakadt egy tál finom, édes süteményen. Nyelek egy nagyot, a vizet kikapom a hűtőből és gyorsan becsukom.

- Apáddal épp arról beszéltünk, hogy mostanában annyit dolgozunk és nagyon keveset vagyunk veletek. Kiveszünk egy hét szabadságot, már úgyis pár hét múlva iskola van.

Felsóhajtok.

- Szuper - kortyolok bele a hideg folyadékba.

- Majd találunk ki családi programokat - mosolyog apa.

- Igen, holnap megbeszéljük - fogja meg anya, apa kezét. - Megyünk aludni, jó éjt! - mennek el mellettem, s sietnek föl a szobába. Utánuk nézek, s ahogy meghallom az ajtócsapódást, előkapom a telefonom és megnézem az időt. 11:40. Hihetetlen, hogy ennyire lassan telik.

Levágódok a székre, s az asztalon kopogtatom a körmömet. Viszont nem tudok nyugodtan maradni, a lábam folyamatosan jár.

Kinézek az ablakon. A sötét utat lámpák és néhány kirakat világítja meg. Egy-két ember még sétál a járdán, de látszik rajtuk, mennyire fáradtak.

Nem bírok tovább magammal, felállok, s egy szál cigi és egy gyújtó társaságában kimegyek az udvarra, majd meggyújtom. Meglepően gyorsan szívom, kicsit be is szédülök. Hunyorogva nézem a telefonom kijelzőjét, mert a szemem hozzászokott a sötéthez. Három perc múlva éjfél.

Felpattanok a fűből, s kimegyek a kapu elé, s már látom is közeledni a fényszórókat. A szívem egyre hevesebben ver, a levegőt szaporán veszem. Rettenetesen izgulok.

Lassan leparkol mellettem a már jól ismert BMW, s a lehúzott ablakon keresztül rám mosolyog Harry.

- Szióka.

- Szia - köszönök vissza, miközben beülök mellé. Becsukom az ajtót, s rögtön megcsap Harry és a kocsijának illata. Hozzám hajol és az arcomra lehel egy puszit.

- Reméltem, hogy nem fogsz bealudni - mosolyog, miközben elindulunk. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna lehunyni a szememet, annyira izgultam.

- Nem vagyok annyira fáradt - erőltetek egy halvány mosolyt. - Hova megyünk?

- Meglátod, kicsim.

A becézéstől összeszorul a mellkasom és nyelek egy nagyot. Idegesen babrálok az ujjaimmal, ami nekem először fel sem tűnik, csak Harry kuncogása emlékeztet rá.

- Ne félj, nem rabollak el - teszi egyik kezét a combomra. - És nem is hagyom, hogy elraboljanak mellőlem.

Nézem az utat. Ismerős, tudom, hogy már jártam erre, de sötétben nem tudok annyira tájékozódni. Harry kicsit gyorsan megy, de valamiért nem félek mellette. Bízom benne. Ráadásul az is megnyugtat, hogy a keze a combomon pihen.

Hamarosan leparkolunk egy helyen, s ahogy kiszállok az autóból, egyből megjelennek az emlékek. Ide hozott egyszer Harry. Ide az erdőbe. Egy vízeséshez. Ott okozott nekem először örömet.

Harry rám mosolyog.

- Tudod, hogy hol vagyunk, ugye?

Kicsiket bólintok és nyelek. Most az erdő nem tűnik annyira barátságosnak, mint akkor. Olyan, mintha a sötétség csak arra várna, hogy bemenjek és magával húzzon valahova.

- Félsz? - lép hozzám közelebb, s érzem, hogy óvatosan megfogja a kezem. Szaggatottan kifújom a levegőt, nem akarom, hogy hozzám érjen.

- Nem - mondom határozottan, elengedem a kezét és elindulok befelé az erdőbe. A pulzusom valószínűleg már legalább 200 a félelemtől és Harry jelenlététől. Nagyon remélem, hogy mögöttem van, és megvéd, ha valami vad rám támad.

Remegő térdekkel lépkedek, mégis úgy teszek, mint aki rettentően magabiztos. Pedig nem. Most nagyon be vagyok szarva.

Egy reccsenést hallok és érzek a talpam alatt, mire felsikkantok, s automatikusan Harry karjai közé vetem magam. Ő jókedvűen felkuncog.

- Csak egy bot - mosolyog. Még sötétben is látom szemeinek csillogását, s megremeg a testem, ahogy óvatosan kisimítja az arcomból a hajamat. - Majd inkább én megyek előre, jó? - mosolyog. Nem válaszolok, mert elindul, s a kezemet nem engedi el, amit most nem is bánok. Úgy érzem, biztonságot ad.

Egy idő után megáll, s felém fordul.

- Innentől te vezetsz.

- Én? Azt sem tudom, merre kell menni - nézek körbe.

- Csak menj a fény után - mosolyog. Összeráncolom a szemöldököm. Nyitom a számat, hogy megkérdezzem, mégis milyen fényről beszél, de meglátom. Lassan megyek arra, ő pedig követ engem. Ahogy egyre közeledünk, meglátom, hogy egy pléd le van terítve, rajta egy kosár és gyertyák.

Megállok, szinte ledermedek, ahogy a tekintetem megakad a bokron. Gyertyákkal ki van rakva, hogy szeretlek. A torkomban gombóc keletkezik, a szemeim megtelnek könnyekkel. Erőt veszek magamon, hogy ne sírjam el magam. Ennél szebb dolgot még sohasem láttam.

- Tetszik? - kérdezi halkan. Az ajkamba harapok és hevesen bólogatok. Félek, hogy ha megszólalok, megremeg a hangom és sírni kezdek. - Neked csináltam.

Melegség tölti el a mellkasomat. Legszívesebben a nyakába ugranék és hosszasan csókolnám.

- Ha felgyullad az erdő, nem baj, megérte - mosolyodik el, amin muszáj kuncognom. - Gyere - fogja meg a kezem, s leülünk a plédre. Harry kinyitja a kosarat. - Nos, próbáltam sütni, de... hát, nem vagyok cukrász - vesz elő egy kisebb tortát, amin tisztán látszik, hogy ő csinálta, ugyanis ügyetlen formája van. - Anya lekiabált, hogy miért mocskoltam össze a konyhát - mosolyog halványan. - Szóval remélem, ízleni fog, az kárpótolna.

Annyira, hihetetlenül, elképesztően aranyos, ahogy ártatlanul néz rám, miközben a gyertyák megvilágítják az arcát.

Elővesz két villát, az egyiket a kezembe adja. Nem szabadna ilyet ennem, de egyszerűen annyira cuki, hogy nem lehet neki nemet mondani. Majd elintézem a fürdőszobában.

A villámra teszek egy kicsit, majd bekapom. Harry folyamatosan néz engem.

- Hm, ez mennyei! - mosolygok.

- Tényleg? - jelennek meg az arcán a gödröcskék és megkönnyebbülten felsóhajt. - Huh, akkor jó. Pedig féltem, hogy a mosóport használtam liszt helyett - mondja halkan magának, mire abbahagyom a rágást, s egymásra nézünk. - Csak viccelek - neveti el magát, amin muszáj elmosolyodnom. - Annyira azért nem vagyok hülye.

- Egyáltalán nem vagy hülye - csúszik ki a számon, mire édesen mosolyogva rám néz. Inkább nem reagálok rá semmit, csak tovább eszem a tortát.

A közepéhez érünk, ahol van egy kis szív alakú marcipán, amit megfog, s a számba ad.

- Itt egy kicsit csokis vagy - törli meg óvatosan a hüvelykujjával az ajkaim szélét, s egy kicsit elidőzik rajta. Megsimítja az arcomat, majd halványan rám mosolyog és a kosárból elővesz egy üveg kölyökpezsgőt. - Mivel vezetek, alkohol el van felejtve.

Elnevetem magam, ahogy kibontja a pezsgőnek nevezett szénsavas üdítőt. Elővesz két poharat önt bele, majd koccintunk.

- Remélem, nem kell részegen hazavinnem téged - néz rám játékosan fenyegetve, mire felkacagok. Szerintem az egész erdő tőlünk zeng, de nem érdekel. Még sose éreztem magam ilyen jól senkivel.

Lassan elfogyasztjuk az üdítőt is, s Harry közelebb ül hozzám. Homlokát az enyémnek dönti, s érzem, hogy kifújja a levegőt.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogja, s a kezét az enyémre teszi, a hüvelykujjával simogatni kezd. Nem mondok semmit, s most már ő sem. Csak élvezem, ahogy hozzám ér, ahogy simogat, ahogy itt van a közelemben. Itt tudnék lenni vele örökre, de sajnos ez az éjszaka sem tart örökké.

Ott ülünk még hosszú perceken keresztül, majd összeszedjük a cuccokat, elfújjuk a gyertyákat és visszamegyünk a kocsiba. Beülünk, s beindítja, majd elindulunk hazafelé. A mosolyt nem tudom levakarni az arcomról. El sem hiszem, hogy ez most tényleg megtörtént velem. Istenem, annyira szeretem őt.

Perceknek tűnik csak, mire megállunk a ház előtt, leállítja az autót és rám néz.

- Köszi, nagyon jól éreztem magam - mondom halkan, mire halványan elmosolyodik, s megsimítja az arcomat. A levegőt hirtelen beszívom, tekintetem megakad az ajkain, amit észrevesz, s nyel egy nagyot.

Arra eszmélek fel, hogy közeledik felém, s a következő pillanatban már faljuk egymás ajkait. Az agyamat ellepi a rózsaszín köd. Minél többet akarok Harryből.

Beletúrok a hajába, mire felmordul, s végigsimítja a combomat, így hirtelen ötlettől vezérelve elölről az ölébe mászok, s úgy csókolózunk tovább szenvedélyesen. Keze bejárja a testem minden részét, megmarkolja a fenekemet, s egymást ajkaira zihálunk.

Megharapom alsó ajkát, úgy érzem, nem tudok parancsolni a testemnek. Hevesen kezdem el csókolgatni az állkapcsát, s áttérek a nyakára, amit halk sóhajokkal jutalmaz. Ám a fenekem véletlenül hozzáér a kormányhoz, s megnyomom a dudát, ami kizökkent és egyből észbe kapok. Harryre nézek, aki zihálva, félig nyitott szemekkel figyel engem.

- Édes istenem, mit művelek?! - mondom inkább magamnak, mintsem neki, s ügyetlenül kapkodva nyitom ki a kocsi ajtaját.

- Hé, Jen! - ölel magához, de kinyitom az ajtót, s kimászok, de a lábam beleakad a kocsiba, s kissé megbotlok. - Jenny, várj! - hallom, ahogy kiabál utánam, de én csak szaladok be a házba. Becsukom magam mögött az ajtót, lerúgom a cipőt és felsietek a szobámba. A falnak dőlök, a hajamba túrok, ahogy lejátszódnak a fejemben az előbb történtek.

Egy újabb emlékkel gazdagodtam vele kapcsolatban, egy újabb dolog, ami miatt nehezebb lesz őt kiverni a fejemből. Én vagyok a világ legnagyobb bolondja, hogy elmentem vele kocsikázni. És Louis... megcsaltam... megint...

Egy szégyen vagyok.