32. fejezet - Barátból vetélytárs

Drága Olvasóim!

Meghoztam a 32. fejezetet. Most sem tudok mást mondani, csak azt, hogy eszméletlenül hálás vagyok nektek a rengeteg kommentért! Mind nagyon jól esik, már akkor elolvasom, amikor írjátok, és ezzel boldoggá teszitek a napomat/estémet. De már az is boldogsággal tölt el, ha csak az olvasók számára nézek. 119 olvasóról egyáltalán nem álmodtam. Bár a DARK SECRETS című blogomnál többen voltak/voltatok, de nem gondoltam, hogy ez is ennyire tetszeni fog nektek. Mindenkinek hálás vagyok, ti vagytok azok, akik miatt én is várom a vasárnapokat, izgatottan írom a részeket, hogy mit fogtok hozzá szólni. Ami meglepő, hogy eddig még nem jött egy negatív kritika sem! Pedig ha bárkinek valami gondja van, nyugodtan írja le, lehet névtelenül is, és én tanulhatok a kritikából.

Az elmúlt hetem nem volt unalmas. Voltam orvosnál néhány panasszal (mellkasi fájdalom, szédülés, erős fejfájás, magas pulzusszám, magas vérnyomás), s több vizsgálatot is elvégeztek rajtam. Viszont szerencsére nincs semmi komoly baj, csak a stressz. Bár nevetséges, hogy egy középiskolásnak mégis min kellene aggódnia, a válasz pedig, hogy semmin, maximum az érettségin. Ez pedig nekem éppen elég, főleg azért, mert alapból is egy szorongó típus vagyok. Az orvos írt fel pár gyógyszert, amit szednem kell, úgyhogy minden rendben lesz. Ezt leszámítva más nem nagyon történt.

Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet! Jó olvasást!

Puszi, ~E

Miután a fürdőszobában kiürítem a gyomromat, fogat mosok és megmosakszom, bemászok az ágyamba a puha párnák közé. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, ahogy csókolt. Az ajkai puhák és finomak, nem tudok velük betelni. Mégis annyira magam alatt vagyok. Erre vártam nyár eleje óta, de most mégsem érzem magam teljesen boldognak. Sőt, kifejezetten rosszul esik. A mellkasom összeszorul, a szemeim pedig megtelnek könnyekkel, ugyanis fáj, hogy ez nem őszinte tett Harry részéről.

Szorosan átölelem a takarómat, s nehezen álomba merülök.

Puha ajkakat érzek a nyakamon, a vállamon, s egy gyengéd simítást a karomon.

- Jó reggelt, kicsim - suttogja Louis, mire a szemeim kipattannak és ránézek, majd az órára, ami még csak 8-at üt. - Ellie beengedett, gondoltam, megleplek.

Halványan elmosolyodok, majd egy gyengéd csókot lehel az ajkaimra.

- Jól aludtál, szívem? - simogat. A lelkiismeret-furdalás egyből rám tör, ahogy az emlékek is. A szívem rögtön hevesebben kezd dobogni.

- Igen - motyogom.

- Öltözz, aztán megyünk reggelizni a kedvenc éttermembe - mosolyog. Reggeli? Nyilvánosan? Nem jó ötlet.

Felsóhajtok, majd kimászok az ágyból, felállok, de azonnal visszaülök, mert megszédülök. Fogom a fejem, a szemeimet becsukom, s másodperceken belül megérzem Louis kezeit a vállamon.

- Hé, minden rendben?

Nem válaszolok, várok egy kicsit, míg enyhül.

- Persze, csak kicsit megszédültem - állok fel újra lassabban, majd bizonytalan lépésekkel megyek a fürdőszobába. Megtámaszkodok a csapon és a tükörbe nézek, ahonnan egy sápadt, karikás szemű lány néz vissza. A gyomrom megkordul, a szédülés újra rám tör. Erőt veszek magamon, az arcomat megmosom hideg vízzel, s kortyolok is belőle párat. Fogat mosok, kisminkelem magam úgy, hogy ne nézzek ki nagyon zombinak, a hajamat megfésülöm, s felöltözök. Eléggé gyenge vagyok, de nem akarom kimutatni, még a végén mindenki kérdezősködni kezd.

Visszamegyek a szobába, ahol Louis az ágyamon ül, s mikor meglát, elmosolyodik.

- Gyönyörű vagy - áll fel, magához húz és megcsókol. - Indulhatunk?

- Uhum - motyogom. Összekulcsolja az ujjainkat, lemegyünk, s miközben az előszobában vesszük fel a cipőt, anya kiszól a konyhából:

- Aztán ne sokáig!

Megforgatom a szemem, majd szó nélkül nyitom ki az ajtót, kimegyek, és Louis követ. Kezét a derekamra csúsztatja, úgy sétálunk a járdán. A fejemet lehajtom egész úton és egy szót sem szólok, viszont valamiért Louis sem kérdezősködik.

Lassan megérkezünk, kinyitja előttem az ajtót és előre enged. Ismét elkap a szédülés, ahogy végignézek a tömegen. Rengetegen vannak és mind finom kajákat esznek.

- Hova szeretnél ülni? - mondja a fülembe, mivel elég nagy a hangzavar.

- Oda - mutatok a sarokba, ami egy kissé eldugott hely, és elindulok arra, ő pedig jön közvetlenül mögöttem. Ahogy leülünk, rögtön jön egy pincér egy-egy étlappal a kezében, majd ott is hagy, amíg kiválasztjuk, hogy mit szeretnénk.

- Mit kérsz, édes? - kérdezi Louis, miközben lapozgatja az étlapot.

- Szerintem egy omlettet.

- Az most nekem is jól esne - csukja össze és rám néz. - Valami baj van.

Utálom, hogy ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, tehát le se tudom tagadni.

- Csak fáradt vagyok, semmi komoly.

- Uhum... - látom rajta, hogy nem hiszi el, de legalább nem faggat tovább.

Megrendeljük az ételt, amit hamarosan ki is hoznak. Ahogy elém rakja a pincér, az orromat megcsapja az illat, s szinte érzem, ahogy összefut a nyál a számban. Megfogom a villát és lassan kezdek el enni, pedig legszívesebben magamba tömném az egészet.

- Ugye nem érzed magad kellemetlenül velem? - szólal meg, mire a tekintetemet rá emelem.

- Nem, dehogyis. Jól érzem magam veled.

Nem is hazudok, mert tényleg jól esik, hogy törődik velem. Ha Harry nem lenne, még bele is tudnék szeretni.

- De nem vagyok Harry. Ez a baj, igaz? - sóhajt és leteszi a villát. Abbahagyom a rágást és lesütöm a szemem. Nyelek, s én is leteszem az evőeszközt.

- Louis, én...

- Nem kell magyarázkodni, megértem. Időre van szükséged. De én akármeddig tudok várni, és be fogom neked bizonyítani, hogy sokkal többet érsz annál, hogy Harry játszadozzon veled.

Az ajkamat harapdálni kezdem, érzem, hogy egyre feszültebbé válok. Folyamatosan megjelennek az emlékek a tegnap éjszakáról.

- Mondanom kell valamit - nyögöm ki. Nem bírom magamban tartani, nem tudok neki hazudni. Nem érdemli meg. - Én... tegnap éjfélkor kimentem kocsikázni Harryvel, és... és elmentünk az erdőbe, ott piknikeztünk, aztán... aztán mi... csókolóztunk... - dadogom.

Louis állkapcsa megfeszül, látom, hogy nyel egy nagyot. Komoly tekintettel néz rám, ami kissé megrémiszt.

- Miért mentél ki vele?

- Mert nem tudtam, hogy mit akar tőlem és kíváncsi voltam.

- Szerinted mégis mit akarhat?! - kérdezi idegesen, de próbálja visszafogni a hangerőt, hogy ne kiabáljon. Elvégre mégiscsak egy nyilvános helyen vagyunk.

- Sajnálom - mondom, s megcsuklik a hangom. - Csak megtörtént, de én... teljesen elfelejtettem mindent, aztán magamhoz tértem és elrohantam - könnyezek be. Louis kifújja a bent tartott levegőt és oldalra néz, majd egy idő után újra rám emeli tekintetét. Felsóhajt és megsimítja az alkaromat.

- Nem rád vagyok dühös, hanem Harryre.

- Csak rosszat akar nekem, mert gyűlöl, de nem fogok neki még egyszer bedőlni, ígérem!

- Mi? - ráncolja a szemöldökét. - Ezt honnan veszed?

- Harry nyilván azt akarja, hogy szakítsak veled miatta, mert rosszat akar nekem, mert tudja, hogy melletted jól érzem magam... - hadarom el.

- Ne törődj vele.

Egy aprót bólintok, majd lenézek az ételre.

- Ne haragudj, ki kell mennem a mosdóba - állok föl és elindulok, de Louis megragadja a karomat.

- Nem mész a mosdóba egyedül. Nem hagyom, hogy megint rosszat csinálj - áll fel.

- De én nem...

- Tudom, hogy mit művelsz magaddal, és nem hagyom - néz a szemembe, miközben gyengéden megsimítja az arcomat.

- Csak pisilni szeretnék - hazudom. Felsóhajt és elengedi a karomat, így gyorsan a mosdóba sietek. Bemegyek az egyik fülkébe, leguggolok, s lenyomom az ujjam a tokromon. Öklendezni kezdek, de gyorsan el akarom intézni, így újra ledugom. Azonban nyílik az ajtó, Louis erősen megragadja a karomat és felránt.

- A rohadt életbe, megmondtam, hogy ne csináld ezt magaddal! - rángat meg egy kicsit, mire összerezzenek. A szemeim könnyesek, miközben lefelé nézek. - Harry miatt van ez az egész szar! Miatta vagy ilyen, ő tette ezt veled!
- És te miért törődsz azzal, hogy én mit csinálok magammal?! - háborodok fel. - Én életem, én testem, azt csinálok vele, amit akarok!

- Nekem viszont te vagy az életem!

Kínosan felnevetek.

- Milyen érdekes, hogy hirtelen mindenkinek milyen fontos lettem!

- Nekem mindig is fontos voltál és fontos is leszel, ezért fogok rád vigyázni, és nem hagyom, hogy tönkre tedd magad - fogja meg két oldalt az arcomat és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Hazudsz!

- Nem hazudok! Miért nem hiszed el, hogy van olyan ember, aki önmagadért szeret?

- Mert engem önmagamért nem lehet szeretni! Harry is megmondta, ha nem szeretem önmagam, ne várjam el, hogy mások is szeressenek!

- Már megint Harry! - enged el. - Életed végéig őt fogod hajtogatni? Miért nem tudsz engem szeretni? Mert nekem nincs BMW-m, menő cuccaim és pénzem?!

- Ennyit nézel ki belőlem? Hogy a pénzre megyek?

Felsóhajt és megrázza a fejét.

- Nem úgy gondoltam... - mondja kicsit nyugodtabban, de még mindig ideges. - Csak elegem van, hogy miatta nem vagy normális és teszed magad tönkre.

- Nem tehetek róla, hogy szeretem. A szívnek nem lehet parancsolni...

- Igen, ezt pontosan tudom!

- Nem élted át azt, amit én! - mondom a könnyeimmel küszködve, már-már síró hangon. - Hogy Harry hányszor megalázott, hányszor átvert, hányszor kihasznált és megbántott! És még így sem tudom elfelejteni! - kezdek el sírni és a hajamba túrok, mire magához ölel, karjai közé zár és megsimítja a hátamat, én viszont nem tudom abbahagyni a zokogást.

- Tudom. Sajnálom - mondja halkan, megnyugtató hangon. - De majd az én szeretetem meggyógyít.

Felnézek rá, az arcomról lassan letörli a könnycseppeket és az ajkaimra ad egy puszit.

~ Louis Tomlinson ~

Mivel Jenny eléggé ki van borulva, jobbnak látom, ha hazaviszem. Bekísérem őt a házba, majd egy hosszú csókot adok az ajkaira.

- Gyere be - néz fel rám.

- Még van egy kis dolgom...

- Kérlek - fogja meg a kezemet. Halványan elmosolyodok.

- Na jó, egy kicsit - megyünk be, s a nappaliba meglátom Harryt, amint Ellievel beszélget. A kezem akaratom ellenére is ökölbe szorul. Harry volt a legjobb barátom, hihetetlen, hogy képes volt ezt tenni.

- Ó, Jenny, anyáék épp beszélni akartak velünk, csak téged vártunk - pattan föl a lány Harry mellől, majd megfogja a húga kezét és húzza őt a konyhába, így én bemegyek Harryhez.

- Szia - áll fel.

- Mekkora szemétláda vagy! - esek neki rögtön. - Éjféli kocsikázás? Harry, a barátnőmet csókolgatod, normális vagy?!

- Mindketten tudjuk, hogy engem szeret, nyugodj már le - néz rám széttárt karokkal.

- Miattad szenved! - mutatok rá a mutatóujjammal.

- Amiatt szenved, hogy velem akar lenni, de nem lehet, mert téged nem akar megbántani.

- Ez nevetséges! - nyelek egy nagyot.

- Pedig boldog lenne velem, sajnálom, erről nem tehetek - von vállat.

- Neked ott van az autód, egy szerető családod, és minden, amire vágysz! Engem anyámék leszarnak, nem érdeklik, mi történik velem! Egyedül te voltál nekem, és Jenny! De mivel téged elveszítettelek, már csak ő maradt, és még így is el akarod venni tőlem. A legjobb barátom voltál - nézek rajta végig. - Amikor megszülettél, anyával bementünk hozzátok a kórházba, és már akkor eldöntöttem, hogy testvéremként foglak szeretni, és azt hittem, hogy te is. De tudod mit? Most én leszek az önzőbb, és nem hagyom, hogy Jenny visszamenjen hozzád! És nem miattam, hanem miatta. Megint tönkretennéd. Mert téged ismerve egy hét múlva meggondolod magad és dobod őt, vagy akaratlanul megbántod!

- Ez nem igaz!
- Tényleg? - húzom föl a szemöldököm. - Jessicara is azt hitted, hogy életed szerelme, és mégis simán ki tudtad őt dobni! Nem hagyom, hogy játssz Jennyvel, világos? Így is teljesen tönkretetted őt.
- Hagyd abba a gyerekes vitát, jó? - néz rám komolyan. - Jenny nem hiába csókolt vissza.
Felsóhajtok és nyelek egy nagyot.
- Meddig akarod ezt játszani, hm? Amíg meg nem kapod őt? Vagy amíg idegileg teljesen ki nem készíted? Mert a hülye játékodnak az lesz a vége!
Szólásra nyitja a száját, de a tekintete megakad a hátam mögött valamin, vagyis inkább valakin. Hátranézek. Jenny jön be. Sápadt, karikásak a szemei és szörnyen le van fogyva, pedig eddig is sovány volt. Látszik, hogy egy csepp energiája sincs, de nem szeretném neki mondani, mert még rosszabbul érezné magát. Inkább csak magamhoz ölelem és megsimítom a hátát, miközben Harryre pillantok.
- Menjünk föl, jó? - simítom ki az arcából a haját.
- Előtte még szeretnék vele négyszemközt beszélni - szólal meg Harry, mire Jenny rá emeli a tekintetét és felsóhajt.
- Mindjárt utánad megyek - ad egy puszit az ajkaimra. Bár nem szívesen hagyom őket kettesben, lassan elengedem őt, megvetően Harryre pillantok és felmegyek Jenny szobájába. Bedőlök az ágyába, s valami kemény megnyomja a hátamat. Felszisszenek, s a párnák alól kilógó kis könyvet kihúzom. Összeráncolom a szemöldököm. Fogalmam sincs, mi lehet ez, és nem kellene kutakodnom más cuccaiban, de a kíváncsiságom most erősebb.
Lassan kinyitom, s beleolvasok pár sorba. De hiszen ez Jenny naplója!
Szemétség, amit csinálok, de ebből fény derül Jenny minden gondolatára, és talán tudok neki segíteni, így elmélyedek a sorok között.

~ Jenny Wilkinson ~

Miután Louis elhagyja a szobát, teljes figyelmemet Harrynek szentelem. Egy lépést közelebb jön, amitől máris úgy érzem, mintha a levegőm egyre kevesebb lenne.
- Miért szaladtál el? - kérdezi halkan. Valahogy éreztem, hogy ezzel kapcsolatban akar velem beszélni.
- Mert nem volt helyes, amit tettünk - próbálom határozottan mondani, de ez aligha sikerül.
- Miért ne lett volna az? Mindketten táplálunk érzelmeket a másik iránt. Nem is akármilyen érzelmeket - emeli fel a kezét, s megsimítja az arcomat, de lassan elhúzom a fejemet.
- Louisval vagyok.
- Vele vagy, de nem vagy sem szerelmes, sem boldog. De ha engednél a vágyaidnak és a szívednek, boldog lehetnél.
- Nem akarok erről beszélni - fordulok meg, hogy kimenjek, de visszahúz magához olyan erővel, hogy a mellkasának ütközök, s tekintetem találkozik az övével. Ez a legnagyobb hiba, mert a zöld íriszekben szinte azonnal elveszek. Mintha egy mágnes lenne, úgy vonz magához.
- Akkor beszéljünk másról - mondja mély, rekedtes hangján, amivel szívem dobbanásait még jobban felgyorsítja. - Mondjuk arról, hogy mit szólnál egy újabb kocsikázáshoz? - mosolyodik el kajánul. Ez az a Harry, akit megismertem. Kaján vigyor, huncut tekintet, mocskos gondolatok.
- Nem - mondom bár, szívem szerint már most elmennék vele. Mindkét értelemben.
- Ha most megcsókolnálak, mit csinálnál?
Tekintetem megakad az ajkain, s nyelek egy nagyot. Olyan hívogatóak, akaratom ellenére is harapdálni kezdem a számat.
- Lássuk csak, mennyire kívánsz - tol a falnak, s elkezdi csókolni a nyakamat. A torkomból egy halk sóhaj szakad föl, s beletúrok a hajába. Az egész testemet átjárja a borzongás.
- Harry, hagyd abba - súgom, de mégsem lehet annyira meggyőző a tiltakozásom, ugyanis zihálva hajtom hátra a fejem, hogy még jobban a nyakamhoz férjen.
- Teljesen be vagy indulva, baby - morogja, ami csak még jobban felcsigáz.
Hosszú ujjait végigvezeti a derekamon, majd szorosan magához húz, és belemarkol a fenekembe, ami belőlem egy halk nyögést vált ki. Zihálva az ajkait végigvezeti az állkapcsomon, a fülemhez hajol, ahol érzem forró leheletét, Majd kis puszikat ad az arcomra, az élvezettől a szemeimet lehunyom, s ahogy a szám felé közeledik, ajkaim szétnyílnak. Felé fordítom a fejem, várom, hogy megcsókoljon, de csak közel érzem magamhoz ajkai melegségét, így lassan kinyitom a szemem.
- Ha szeretnél valamit, este gyere át - mosolyodik el, majd ellép tőlem, miközben végigsimítja a karomat.
Miközben megy kifelé, a hajába túr. Nem tudom levenni a szememet széles válláról, formás lábairól, tökéletes csípőjéről. Ahogy hallom az ajtócsapódást, ami jelzi, hogy kiment, egy nagy levegőt veszek és a hajamba túrok. Még mindig gyorsan veszem a levegőt, a pulzusszámom is elég magas.
Utálom, hogy ezt váltja ki belőlem, utálom, hogy nem tudok magamnak parancsolni a közelében. És utálom, hogy megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha este átmennék hozzá...