47. fejezet - Szeptember

Drága Olvasóim!
Itt is vagyok az újabb fejezettel, és ahogy ígértem, hosszabbra írtam. Remélem, hogy tetszeni fog! Egy kis időugrás van benne, nem sok, csak egy hét. Most egy újabb szakasz kezdődik Jenny életében, ami megint újabb izgalmakat, bonyodalmakat, könnyeket és mosolyokat szül. De az, hogy miből lesz több, majd kiderül. :)
Az elmúlt hetem unalmas volt. Semmi izgalmas nem történt, de rossz dolog sem, ami szerintem pozitív. Iskola szokásosan szar, a továbbtanuláson kellene gondolkodnom, de egyre jobban telik az idő, annál bizonytalanabb vagyok, hogy mit szeretnék a jövőben. Na mindegy, majd alakul valahogy. Remélem, hogy jó hetetek volt! :)
Jó olvasást!
Puszi, ~E

~ Jenny Wilkinson ~

Louist a ház előtt várom. Nem telik el 2 perc sem, mióta ott állok, nyílik a bejárati ajtó, kilép rajta Louis és beletúr barna hajába. Tekintete találkozik az enyémmel, elmosolyodik, s jön felém.
- Szia - ad két puszit, ahogy odalép. - Mi újság?
- Semmi különös. Merre menjünk? - nézek fel rá. Megvonja a vállát, s a zsebeibe dugja a kezeit.
- Nekem teljesen mindegy. Amerre te szeretnél.
- Akkor park? - mosolygok. Rábólint, s elindulunk.
Az a vicces, hogy Louisval a parkban már volt egy vicces történetünk. Az, amikor megbeszéltük, hogy úgy teszünk, mint akik együtt vannak.
Te jó ég, mennyi minden történt velem a nyáron! Ha ezt a suliban valakinek elmesélném, tuti, hogy nem hinne nekem és teljesen hülyének nézne. Amit teljes mértékben meg is értenék, elvégre hogy lehet, hogy egy nyár alatt két fiúval is volt dolgom, ráadásul nem is akármilyen fiúkkal!
- Min töröd a buksid? - szólal meg Louis, mire tekintetemet ráemelem, majd újra magam elé nézek, hogy ne menjek neki az embereknek.
- Csak azon, hogy mindjárt itt az iskola - sóhajtok.
- Igaz, és vége a nyárnak. De egész jó volt, nem? - mosolyog halványan. De ebben a mosolyban van valami fájó, valami rossz.
- Uhum - motyogom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ugyanis biztos vagyok benne, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk. Louis és én egy párt alkottunk. Vagy nem? Nem is tudom, mi volt az. Nem őszinte kapcsolat, az egyszer biztos.
- De... - látom, hogy nehezen kezdi el a mondanivalóját és gondolkodik, hogy fogalmazza meg. Lefelé hajtott fejjel folytatja. - Amúgy tetszett neked az az egész? Mármint, amikor te meg én...
- Tetszett - mondom őszintén, mert tényleg jó volt vele, csak nem úgy, mint Harryvel. - De...
- Tudom, tudom - szól közbe, ezzel megmentve engem attól, hogy hülyén magyarázzam ki magam. - Tudom. Csak barátok.
- Igen - bólintok egy aprót.
- Én örülök, hogy a barátod lehetek - néz rám tengerkék szemeivel, mire elmosolyodok.
- Én is örülök neki.
Szemében megnyugvást, boldogságot látok. Ilyen sokat jelent neki a barátságunk?
Még sosem volt legjobb barátom. Nem volt olyan ember, akivel mindent őszintén meg tudtam volna beszélni. Vajon most a saját édesanyámmal megosszam az érzéseimet?
Nem tudom. Nem ismerem őt. De azt hiszem, ideje lenne beszélgetnem vele és közös programokat kitalálni. Anya-lánya program, ez egészen jól hangzik. De kicsit félek. Félek attól, hogy csalódni fog bennem, hogy nem lesz büszke arra, hogy én vagyok a lánya. Én sem lennék büszke saját magamra.
De vajon anya milyen? Az ő tulajdonságai közül miket örököltem?
Alig várom, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amilyen közel csak lehet egy anyához.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

Reggel 6:30, az órám megszólal. Nyögve-nyöszörögve kapcsolom ki az ébresztőt, átfordulok a másik oldalamra, amelyiken az ablak van.

Felsóhajtok.

Szeptember van. Már a Nap sem úgy süt, mint egy héttel ezelőtt. Már a Nap is tisztában van azzal, hogy újra kezdődik a pokol.

A gyomrom görcsöl. Harryvel alig találkoztam az elmúlt héten. Louisval folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ő biztatott, és mesélt vicces történeteket, amik az iskolában történtek vele. Édesanyámmal találkoztam, elmentünk együtt fagyizni. Nem beszélgettük sok mindenről, de nekem nagyon sokat jelentett az a két óra, amíg vele lehettem. Erőt adott, még úgy is, hogy erről nem tud.

Egy hatalmas nyújtózkodás után lerúgom magamról a takarót. Érzem, hogy a szellő megérinti a bőrömet. De ez most nyugtalanító.

Kimászok a kényelmes ágyból, beletúrok a hajamba és a telefonomért nyúlok, ami az éjjeliszekrényemen van. Feloldom, miközben az egyik szememet becsukom. Még túl erős a fény, kell idő, hogy hozzászokjak.

Azt azonban tisztán látom, hogy Harrytől jött egy üzenet. Felajánlotta, hogy kocsival elvisz iskolába.

A szívem egy nagyot dobban, s elmosolyodok. Azonnal pötyögöm a választ, hogy nagyon örülnék neki.

A szekrényem elé állok, s sóhajtva nézem a ruháimat. Semmi szín. Csak fekete, fehér és szürke. 

Lecammogok a konyhába, ahol a két kisebb testvérem boldogan eszi a kakaós csigát. Fülig csokisak, s édesen mosolyognak rám.

- Alig várom, hogy menjünk az oviba! - közli örömteli arccal Mike.

- Én is, már John úgy hiányzik! - ért vele egyet Molly, mire Mike mosolya szélesedik.

- Júúúújj, Molly és John!

- Fúj, hülye, nem! - csap egyet a húgom az öcsém karjára, mire ő felsikít.

Azt hiszem, a reggel nélkülük nem lett volna teljes.

- Ellie? - nézek apára.

- Még alszik. De beszélnem kell vele. Munkát kellene keresnie, vagy továbbtanulni, mert az nem lesz jó, hogy nem csinál semmit. Még nyáron hagytam neki, de most már elég lesz ebből. Molly, Mike - fordul feléjük -, siessetek megenni, mosakodjatok meg és indulunk!

- Jó - mondják egyszerre.

Öntök magamnak kávét, majd kimegyek az udvarra. Már nem süt olyan kellemesen a Nap, már a madarak sem csicseregnek annyira. A természet is érzi, hogy vége van a nyárnak. Kezdődik megint minden elölről. Minden reggel gyomorgörcs, magányosság, szomorúság, éhség... Az iskolában a többiek előtt nem eszek. Gusztustalan, hogy dagadt vagyok és még így is tömöm magamba a kaját. És nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy csúfolódjanak rajtam.

Nem sokkal később hallom, ahogy apa és a testvéreim beülnek a kocsiba, s elindulnak. Anya dolgozik, Ellie alszik, szóval ha elszívok egy cigit, senkinek nem fog feltűnni.

Felosonok a szobámba, kiveszek egy szálat, majd visszamegyek az udvarra, s meggyújtom. Egy nagyot szívok bele, s a füstöt lassan engedem ki. Kicsit szédelgek, de nem érdekel, beleszívok még egyet.

Érzem, hogy testem már nem remeg annyira, kissé megnyugszom, azonban a harmadik slukkot még mindig feszülten szívom.

Az iskola szó hallatán elkap a hányinger. De ez nem olyan érzés, mint a többi diáknak. Ők nyávognak, hogy már megint iskolába kell menniük, de nem érzik át azt, amit én. Nekik ott vannak a barátaik, a tanárok, akikkel jókat viccelődnek, vagy azok az oktatók, akiken jókat lehet nevetni, mikor ideges. Ott vannak az ebédszünetek, amikor az iskola összes diákja beszélget a másikkal, szerelmespárok mindenhol a folyosón. Csak én ülök egyedül egy eldugott helyen. Rám néznek furcsán az emberek. Velem nem foglalkozik senki.

Lassan elszívom, majd elnyomom a fűben, s bemegyek a házba. Harry 10 percen belül itt lesz, szóval felkapom a táskám, felveszem a cipőmet, s még utoljára a tükörbe nézek. Ám ez tart pár másodpercig, utána elfordulok, mert gyűlölöm magamat nézni.

Kiállok a ház elé, s már látom is a közeledő BMW-t, ami pár pillanat múlva leparkol mellettem. Beszállok, s adok Harry ajkaira egy csókot.

- Felkészültél? - pillant rám, miközben elindulunk.

- Nem - sóhajtok és csak nézek ki az ablakon. - Erre nem lehet felkészülni.

- Ne aggódj, bébi, vissza fogod még sírni az iskolai éveket! - teszi a kezét a combomra.

- Ja... - motyogom. - Mindegy, Louis mesélt pár dolgot az iskoláról.

Látom, hogy kicsit szorosabban fogja a kormányt, s állkapcsa megfeszül.

- Baj van? - nézek rá.

- Mit mesélt neked Louis?

- Vicces sztorikat, hogy hogyan szívatta meg a tanárokat, ilyesmi... Miért, mit kellett volna? - ráncolom a szemöldököm.

- Semmit - vágja rá, s a hajába túr. - Semmit... - ismétli.

- Van valami, amiről tudnom kellene?

- Nincs. Milyen órával kezdesz? - tereli a témát.

- Mivel az első nap van, semmilyen...

- Ja, tényleg, igaz. Mikor végzel? - pillant rám, miközben fordul be az utcára, ahol az iskola van. Egyre gyorsabban ver a szívem, egyre kisebbre szűkül a gyomrom. Egyre szörnyűbb érzés kerít hatalmába.

- Nem tudom.

- Majd írj, lejövök érted, és suli után elviszlek valahova - áll meg az iskola bejáratánál és rám néz.

- Rendben.

- Ügyes légy, kicsim - simítja meg az arcomat, majd megcsókol. A csókja erőt ad, érintése megnyugtat. De túl rövid ideig tart.

Egy mély levegőt veszek, majd kiszállok a kocsiból. Mindenki tekintetét magamon érzem. Becsukom az ajtót, s Harry már el is hajt. Hallom, ahogy a BMW távolodik.

Lehajtott fejjel indulok be az iskolába a diákok között. Néhány beszélgetésből elcsípek pár szót. Nagyjából mindenki a nyárról beszélget, hogy milyen bulikban voltak, hány fiúval vagy lánnyal feküdtek le. Nagyon izgalmas lehetett.

Bemegyek, s a szokásos falak, a megszokott iskolaszag, a büféből kiáradó kávé illata, az ismerős arcok vesznek körül.

Gyomorforgató.

Megállok a tanterem előtt. Ugyanaz a fehér, kopott festék. Megfogom a kilincset, lenyomom, majd bemegyek, s minden szempár rám szegeződik.

Az osztálytársaim.

Elől ülnek a tanulós diákok, középtájon a sportolók, hátul pedig a menők. A menőktől óvakodni kell, ők akár egy pillantással is el tudják venni az ember életkedvét.

Tekintetemet gyorsan végigvezetem a tantermen, keresek egy üres helyet, ám csak egy van. Hátul, a középső sorban.

Nyelek egy nagyot, mintha a gombócot akarnám eltüntetni a torkomból. Lassan megyek oda, leteszem a padra a táskámat és leülök. A szívem majd' kiesik a helyéről, úgy érzem, a reggeli kávé kikívánkozik.

Mindenki mindenkivel beszélget, de most nem értem, mit. Nem tudok koncentrálni semmire, szinte csak az óra kattogását hallom. Ki nem állhatom az osztályomat!

A csengő rémisztő hangja még a halottakat is feltámasztaná a temetőbe, az egészen biztos. Az ajtó nyílik, a tanár belép. Semmit nem változott a nyáron. Alacsony, tömzsi, ősz haja a szokásosnál kicsivel hosszabb. Szemüvegét az orra hegyén hordja, kezében van jegyzetfüzete.

- Jó reggelt kívánok - szólal meg boszorkányhangján.

Azt hiszem, az életem nyáron egy mese volt, aminek lassan a vége felé járunk.

~ Harry Styles ~

Sajnálom Jennyt, láttam rajta, mennyire szorong a mai nap miatt. El is hiszem, hogy rosszul érzi magát, főleg, hogy az iskolában nincsenek is barátai.

De amit mondott, hogy Louis mesélt neki az iskolás éveiről, kicsit megijesztett. Azt hittem, elmondta neki azt a bizonyos dolgot, amit megbeszéltünk, hogy nem mondunk el soha senkinek.

Hazamegyek, s a ház előtt leparkolok a kocsival. Anyáék nincsenek itthon, így egész nap enyém a ház. Szerintem lemosom a kocsit, lassan itt az ideje, hogy elvigyem műszakira, és nem mindegy, hogy néz ki.

Kiszállok, majd becsukom az ajtót, s bemegyek a házba. Át kell öltöznöm, így kettesével szedve a lépcsőfokokat, felmegyek a szobámba. Szinte berontok, de azonnal meg is állok, a szám tátva marad. Kell egy kis idő, hogy felfogjam, csak képzelődöm, vagy Tyra tényleg az ágyamon fekszik fehérneműben.

- Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?! És hogy jöttél be?!

- Nyugi, édes, csak gyere, és kóstolj meg - kacsint, miközben végigsimítja a testét.

- Te nem vagy normális, bazdmeg! Szedd össze a ribancos ruháidat, és húzz innen!

- Ne már, Harry, muszáj veled lennem! - ül föl az ágyon, arcáról eltűnik a bájvigyor. - Vannak... problémáim, amiket most csak a veled töltött idő tüntethet el.

- Mi? Valaki megbaszott, és nem élveztél el, vagy mi? - tárom szét a karjaimat.

- Nem! Ha annyira tudni akarod, anyám nem foglalkozik velem!

- És ez engem hol érdekel? - mutatok magamra, a szemöldököm felszökik a homlokom tetejére. - Menj innen, amíg ki nem doblak.

- És mégis hova menjek? Anyám megtalálta a másik kölykét valahol, és már leszarja, hogy velem mi van!

- Nem érd... várj, mit mondtál?

- Anyám megtalálta a gyerekét, aki még sok évvel ezelőtt elveszített. Azóta én le vagyok szarva.

Az agyamon egyből átfut a lehetőség. A szoba forogni kezd velem. Nem, az nem lehet.

- Ömm.... mi az édesanyád neve? - teszem fel óvatosan a kérdést, a választól előre félek. A levegőt szaporábban veszem, érzem, hogy a szobában egyre melegebb van. És nem, nem azért, mert Tyra majdnem meztelenül van előttem. De ahogy elhagyja a száját a mondat, teljesen lever a víz. Azt az egyetlen nevet nem akartam hallani.

- Nina Simpson.