1. fejezet - Vacsoravendégek

Drága Olvasóim!

Miután valamennyire sikerült túltennem magam Zayn távozásán (vagyis inkább még csak próbálok barátkozni a gondolattal), meghoztam az első fejezetet. Hihetetlen, hogy már most 21 feliratkozó van, ez rengeteg erőt ad nekem, és elmondhatatlanul jól esik, köszönöm! :') Valamint hálás vagyok az előző fejezethez érkezett kommentekért és pipákért is, nagyon örülök, hogy elnyerte a blog a tetszéseteket már az elején. További véleményeteket is várom, és lehet, hogy most egy kicsit gyorsan történik minden, de remélem, hogy ennek ellenére tetszeni fog. Jó olvasást!
Puszi, ~E

- Jenny! - rohan be a húgom Molly. A könnyeimet gyorsan letörlöm, mielőtt még észrevenné és kérdezősködni kezdene. Egy halvány mosolyt erőltetve nézek rá. Plüssmacija szokásához híven a kezében van, kis haja egy lófarokba kötve. Most is mosolygós az arca és piros, ezért is szeretem őt annyira, sugárzik belőle a boldogság. - Anya üzeni, hogy gyere le, mert nem sokára vendégek jönnek vacsorára, és vegyél fel valami normális ruhát!

- Rendben - sóhajtok. Szuper, egy újabb este, ahol jópofiznom kell, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Molly kiszalad és becsukja maga után az ajtót, így újra egyedül maradok a csendben. Feltápászkodok, s kinyitom a szekrényemet. Nem túl színes a választék, főképp feketéből, fehérből és szürkéből áll a ruhatáram. Nem vagyok valami csajos, inkább a laza cuccokat szeretem. Felveszek egy fekete cicanacit és egy fehér pólót, amin egy 'stay strong' felirat áll. Nos, igen, ez pont engem jellemez...
Gyorsan magamra kapom, átfésülöm a hajamat, s a tükör elé állok. Nem igazán tetszik, amit látok, de már megszoktam. Felsóhajtok, magamra erőltetek egy mosolyt és lemegyek a konyhába. A vendégek még nem érkeztek meg.
- Kicsim, jó, hogy jössz, megteríthetnél! - nyomja a kezembe a tányérokat anya, miközben siet kivenni a sütőből a húst. Lassan rakom le a tányérokat, melléjük az evőeszközöket és poharakat. A nővérem most is csak a telefonját nyomkodja, mint általában. Valószínűleg egy újabb sráccal fecseg. Velem ellentétben neki semmi baja nincs a fiúkkal. Mondhatni, akárkit megkap, akit akar. Ellie tényleg szép és életvidám lány, meg is értem, hogy kapkodnak utána a srácok.
- Ellie, könyörgöm, legalább most tedd le azt a nyomorult telefont! - szól rá apa, ahogy belép a konyhába.
- Jó, jó - pötyög még gyorsan valamit, majd lezárja. Apa Ellie felé nyújtja a kezét, jelezvén, hogy adja neki oda. A nővérem felsóhajt, és a szemét forgatva adja át a készüléket apának.
- Már itt is vannak! - néz ki az ablakon anya, a kezében lévő konyharuhát a pultra dobja és az előszobába megy, hogy beengedje őket, Mike és Molly pedig szaladoznak utána, mint általában. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, s anya már be is invitálja őket a konyhába. A pultnak támaszkodok, körülbelül annyi kedvem van most ehhez a vacsorához, mint egy matekdolgozathoz.

Már épp azon gondolkodok, hogyan kéne megjátszanom a beteget, hogy felmehessek, amikor tekintetem megakad az ajtón besétáló srácon. Azt hiszem, egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, a látvány még a tökéletestől is ezerszer jobb. Gesztenyebarna tincsei kuszán állnak, szemei úgy csillognak, mint a smaragd, s ahogy egy mosolyra húzza tökéletes ajkait, arcán megjelennek a gödröcskék. Egy egyszerű fekete pólót visel egy fekete csőnadrággal, ami a térdénél szakadt, lábán egy barna csizma díszeleg. Karját rengeteg tetoválás borítja, ami csak még vonzóbbá teszi, nyakában egy nyaklánc lóg.
Mire feleszmélek, már előttem áll, és a szemembe nézve mosolyog.
- Szia, Harry vagyok.
Egy hangot se vagyok képes kinyögni, s ahogy férfias illata átjárja a testemet, egyszerűen lefagyok. Fél méter van köztünk, közelebbről is van lehetőségem megcsodálni arcvonásait. Az ajkaimat beszédre nyitom, de hirtelen a nevemet is elfelejtem.
- A neve Jenny. Én pedig Ellie vagyok, szia - áll mellém a nővérem és Harryre mosolyog, aki végignéz rajta és kaján vigyorra húzza a száját.
- Anyámék nem mondták, hogy ilyen jó társaság lesz - lép közelebb a testvéremhez. Ellie egy önbizalommal teli mosolyt mutat felé, majd hosszú sötét haját hátradobja.
- Honnan tudod, hogy jó társaság vagyok? - húzza fel egyik szemöldökét, szája még mindig felfelé görbül.
- Nagyon úgy néz ki! De majd az este folyamán kiderül - kacsint. Lenézek a földre és képzeletben jól tarkón vágom magam. Jól van, Jenny, megint szépen lejárattad magad. Gratulálok!
Leülünk az asztalhoz, velem szemben van Harry, mellette pedig Ellie foglal helyet. Anya az asztalra teszi a meleg, gőzölgő ételt. Nyelek egy nagyot, érzem, hogy a gyomrom korog, viszont nem fogok sokat enni. Főleg előttük nem.
Vacsora közben a tekintetemet képtelen vagyok levenni az előttem ülő srácról. Édes, amikor nevet, és ahogy Elliere néz, szinte látszik a vágy a szemeiben. Csak az asztalon könyökölök és turkálok az ételben. Nem bírok egy falatot se lenyelni, pedig eléggé éhes vagyok, így csak vizet iszok.
- Kicsim, egyél - bök meg kicsit anya a könyökével, de csak a fejemet rázom.
- Nem vagyok éhes - motyogom. Körbenézek az asztál ülőkön, s egy mély levegőt veszek. Apa jól elbeszélget Harry szüleivel, nevetgélnek és régi sztorikat mesélnek egymásnak. Mike és Molly játszanak az étellel, mint általában mindennel, ami a kis kezük közé kerül, ezért ezen már meg sem lepődök. Harry pedig láthatóan flörtöl a nővéremmel, amit ő mosolyogva fogad. Gyűlölöm, hogy nem tudok semmihez sem hozzászólni, annyira kívülállónak érzem magam.
- Szívem, hoznál egy üveg bort? - mosolyog apa a nővéremre, aki bólint és feláll, majd megkerüli a széket, Harry pedig vigyorogva pásztázza a fenekét. Mélyen beszívom a levegőt. Fáj a tudat, hogy rám egyetlen srác se fog így nézni, mint rá. Én nem fogok tetszeni senkinek.
- Neked még nem is hallottam a hangodat. Elvitte a cica a nyelvedet? - mosolyog rám Harry, miközben fejét egy kicsit lejjebb emeli és a szemembe néz. Megrázom a fejemet és megköszörülöm a torkomat, próbálok nem teljesen gyökérnek és esetlennek tűnni, még ha az is vagyok...
- Nem - nyögöm ki az egyszavas és egyszerű válaszomat. Nem tudom tovább állni a tekintetét, lenézek a tányéromra. Még az étel több mint fele rajta van, de képtelen vagyok megenni.
- Nem vagy túl beszédes. Valami baj van? - kérdezi mély hangján, ami a dobhártyámat szinte simogatja.
- Nincs - teszem le a villát, majd felállok és felmegyek a szobámba. Nem kell megjátszania, hogy érdekli, mi bajom van. Még csak nem is ismer, szerintem már a nevemet is elfelejtette. Én meg nem lehetek ennyire hülye, ő csak egy srác, akit alig fél órája ismerek. Csak olyan, mint a többi, csak a külsőségek érdeklik, csak az a fontos számára, hogy egy lány tökéletes testtel rendelkezzen. Ebben biztos vagyok, az arcára van írva.
Az ágyamra dobom magam, a párnák közé dugom a fejem és mélyen felsóhajtok, a szemeimet lehunyom. Tuti, hogy Ellie és Harry között még ma este lesz valami, ha más nem, legalább egy puszi. A nővéremnek mindig annyira egyszerűen mennek a dolgai. Mondjuk 19 évesen szerintem nem viselkedik elég éretten a fiúkhoz. Habár ezt pont én mondom, aki még egy ölelést sem kapott egyetlen fiútól sem, az apukáját és a testvérét kivéve...
A párnám alól kiveszem a naplómat, kinyitom, és egy tollat véve a kezembe elkezdem írni, ami az eszembe jut.

Kedves Naplóm!

Azt hittem, a mai napon már nem történik semmi, ennek ellenére nagyon is történt. Anya vacsoravendégeket hívott, egy nőt, egy férfit és egy 20 év körüli srácot. És igen, itt kezdődik a probléma... A srác, Harry hihetetlenül helyes, elképesztően jó illata van és ellenállhatatlan mosolya. A hangjához hasonlót még sosem hallottam, szinte simogatja a dobhártyámat. És a szeme... mindegy, inkább elég lesz ennyi, a részletekbe nem akarok belemenni. Szóval odajött hozzám, köszönt és bemutatkozott, én pedig teljesen lefagytam, még a nevemet is elfelejtettem. Természetesen Ellie most is toppon volt, ő mosolyogva köszönt és bemutatkozott, az én nevemet is elmondta. Aztán egész vacsora alatt Harry és Ellie beszélgettek és nevetgéltek.

Na jó, igazából nem is értem, miért írom ezt le. Nem nagy dolog. Harry csak egy helyes srác, ennyi. Ellie meg... ő egy újabb ajándékot kapott a sorstól, ezt már megszoktam. Feleslegesen fújom fel a dolgot, Harry elmegy és remélhetőleg soha többet nem jön át. Ezalatt most azt értem, nem akarom, hogy a nővérem pasija bejöjjön nekem.

A naplómat visszacsúsztatom a párnám alá, majd hanyatt fekszek és a plafont kezdem bámulni. Próbálok mindent kiűzni a fejemből, egyetlen rossz gondolatot sem szeretnék. Viszont akármennyire is erőlködöm, egyfolytában Harry van a szemem előtt. Nem akarok beleszeretni, úgyse lenne köztünk soha semmi.
Tekintetem megakad az asztalomon lévő körzőn, ami a matekkönyvemen hever. Hezitálás nélkül kelek fel és rohanok oda, s ahogy a körző tűjét a csuklómhoz érintem, kopogást hallok. Értetlenül vetem tekintetemet az ajtóra.
- Ki az?
Lassan kinyílik, s Harry benéz rajta, így a körzőt visszarakom az asztalra. Aggódva néz rajtam végig. Tudom, szörnyen festek, nem kell még a sajnálkozása.
- Bejöhetek?
- Ömm... persze - megyek vissza az ágyra, s leülök törökülésben. Harry belép, az ajtót visszacsukja maga után, és az ágyam szélére ül, megtámaszkodik az egyik kezén és rám néz. A tekintete szinte éget, és csak reménykedem, hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok.
- Anyád mondta, hogy jöjjek fel.
Hát persze. Magától miért is jött volna ide?! Anyának mindig mindenbe bele kell szólnia.
- Értem...
Kínos csend vesz minket körül, csak lefelé nézek és próbálok halkan, egyenletesen lélegezni. Sosem voltam még kettesben egy fiúval, fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem, vagy mit kellene csinálnom. Mindig csak Ellie-hez jönnek, ő annyira felszabadultan tud viselkedni a társaságukban.
- Min gondolkozol? - Harry mély hangja visszaránt a gondolatmenetemből, tekintetemet rá szegezem.
- Semmin, csak úgy mindenen.
Elneveti magát.
- Ez értelmes volt - mosolyog. Összeráncolom a szemöldököm, s zavaromban megvakarom a tarkómat. Ennyire nem lehetek gáz...
Harry felsóhajt és kicsit közelebb ül hozzám.
- A nővéredről már szinte mindent tudok, rólad meg semmit. Mesélj magadról!
Mi? Miért akar rólam tudni bármit is? Ez nevetséges. Biztosan csak meg akarja törni a csendet vagy nem tudom.
- Nem vagyok nagy szám, nem tudom, mit mesélhetnék - vonok vállat.
- Akármit. Például mit szoktál csinálni szabadidődben?
Elgondolkodok. Igazából semmi érdekeset nem szoktam, de azt mégse mondhatom, hogy vagdosom magam és a naplómat írom egész nap, amikor nem iskolában vagyok.
- Tanulok - mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut. Mivel Ellie már nem, a kis tesóim pedig még nem járnak iskolába, én vagyok az egyetlen a családban, aki tanul.
- Szóval egy okos csaj vagy. Na, az jó - mosolyog. Okos? Ez nevetséges. Egy halvány mosolyt erőltetek. - Buli?
- Hm? - nézek rá.
- A bulival hogy állsz? Milyen gyakran jársz?
Felsóhajtok, ahogy végigfutnak az agyamon az emlékek. Egy-két éve még minden rendben volt, pár barátnőmmel jártunk kisebb klubokba iszogatni és táncolni, viszont már őket is elveszítettem. Szerettem a szombat estéket, bár akkor se volt semmi közöm a fiúkhoz. A többiek minden buliban felszedtek valakit, amíg én csak magamban ittam.
- Már rég nem voltam.
- Wow. Nem is értem, Ellievel hogy lehettek testvérek - nevet kicsit. Ez a mondata a szívemig hatol. Igen, tudom, hogy a tökéletes ellentéte vagyok Ellienek, tudom, hogy ő tökéletes, én pedig a legkevésbé sem vagyok az. Tudom, nem kell elmondani! - Elliet már elhívtam a holnapi buliba, ha gondolod, gyere te is.
- Még átgondolom - vágom rá, pedig eszemben sincs elmenni. Nem akarom ott rontani a hangulatot.
- Jenny! Kölcsön adod az MP3 lejátszódat? - jön be a nővérem már pizsamában, ami egy nagyon rövid nadrágból és topból áll. Harry szeme felcsillan és elmosolyodik, miközben tekintetét végigvezeti rajta.
- Persze, ott van a fiókban, vedd ki! - mutatok az asztal felé. Hálásan rám mosolyog, majd odamegy az asztalhoz, s lehajol, hogy kihúzza a legalsó fiókot. Harryt nézem, aki az alsó ajkát harapdossa, miközben Ellie fenekét lesi.
Ahogy megtalálja, amit keresett, felegyenesedik, megfordul, s ahogy Harryvel találkozik a tekintete, mindketten szélesebben mosolyognak.
- Jössz? Megmutatom a szobámat - kacsint rá Ellie.
- Persze! - pattan fel rögtön Harry és kiviharzanak a szobámból, így engem egyedül hagyva a csenddel, ami számomra a legjobb társaság.

Prológus

Drága Olvasóim!

Meg is hoztam a Powerless prológusát. Hihetetlen, hogy már most 16 feliratkozó van, nagyon hálás vagyok érte! :) Ez a történet az első olyan, ami azért áll közel hozzám, mert a főszereplő lány személyisége viszonylag hasonlít az enyémhez. Szóval ez valamivel személyesebb lesz, mint az eddigi történetek, amiket írtam, de nem lesz túl egyedi. Nagyon remélem, hogy annak ellenére elnyeri majd a tetszéseteket, viszont mindenképp kommenteljetek, hogy mi a véleményetek! A prológusból még csak a főszereplő gondolatai és érzései derülnek ki, amik elárulják, milyen az ő személyisége. Jó olvasást! :)
Ui.: Elkészült a blog trailere is: https://www.youtube.com/watch?v=Vuf0pKU2yeQ
Puszi, ~E



...és a mai nap is ugyanolyan unalmasan telt, mint a többi az elmúlt 17 évben - írom le a naplómba az utolsó sort. Egy mély levegőt veszek, a kemény kötésű, piros könyvecskét összecsukom és visszarejtem a párnám alá. Lassan az ablakhoz sétálok, az ablakpárkányra ülök és csak bámulom, ahogy az eső elárasztja London utcáit. A jobb karomon lévő hegen végigsimítok, s felszisszenek. Egy újabb jele az utálatlak, amit magam iránt érzek. Képtelen vagyok megbarátkozni magammal, képtelen vagyok elfogadni azt, amit a tükörben látok. Már rengetegszer feltettem magamnak a kérdést: Miért? Mivel érdemeltem ki ezt? Miért nem lehetek szép és vékony, mint a többi lány? Tekintetemet a kezemről ismét az ablakra szegezem, ahol még mindig folynak le az esőcseppek, egyszerre a könnyeimmel. A mai épp a depressziós napjaim közé tartozik. Van, hogy képes vagyok egész nap a sarokban ülni és csak gondolkodni. Nos, ennek a gondolkodásnak sosincs jó vége. Mindig rájövök, hogy nem érek semmit, egyáltalán nincs érelme az életemnek. Szeretek mindenhol egyedül lenni és csak elmélyedni a gondolataim közt, teremteni magamnak egy külön világot, amiben szívesebben élnék, mint a valóságban. Egy másik univerzum, ahol létezik valaki, akinek fontos vagyok, s valaki, aki nekem fontos. Ahol tudom és érzem, milyen szeretni és szeretve lenni. A szüleim mindig jóra neveltek, bár mostanság eléggé elszaladt velem a ló. Nagyon sokszor veszekszem velük, feleselek, amit tudom, hogy nem kellene, de egyszerűen ilyen természetem. Azt mondják, kamaszodom, pedig egyszerűen csak figyelemre van szükségem. A nővéremmel, Ellievel jól kijövök, de még ő sem tud rólam mindent. Fogalma sincs, hány éjszakát sírtam át, mi a véleményem saját magamról. Molly és Mike azok, akik tényleg érdeklődnek irántam. Ők a kisebb testvéreim, négyévesek és ikrek. Lehet, hogy nevetséges, de rájuk mindig számíthatok, mindig felvidítanak már csak azzal is, hogy hallom a nevetésüket. Nekik nincs problémájuk, ők tényleg csak élvezik az életet, bár még nagyon az elején vannak. Szeretnék én is újra kisgyermek lenni, akkor képes lennék félelem nélkül boldog lenni. Nem tartanék attól, hogy éppen mi és mikor fog újra megbántani, hogy mit gondolnak mások, amikor rám néznek, hogy mikor találok végre valakit, akiben megbízhatok, és képes lenne önmagamért szeretni. Jó lenne elrepülni valahova, ahol mindenki boldog. Egy helyre, ahol nincs a vállamon teher, nem ébredek minden reggel azzal a tudattal, hogy túl kell élnem egy újabb napot. Ahol nem aggódok a kinézetem miatt. Ahol az emberek nem ítélnek el azért, mert más vagyok.
De ez a világ mindössze csak a képzeletemben létezik. Mert én a valóságban élek, ahol semmi sem olyan, mint szeretném. Ahol nincs olyan srác, aki képes lenne engem önmagamért szeretni. Ahol mindenki hülyének néz, ha nem olyan vagyok, mint ők. Ahol nem tudom, mit jelent igazán boldognak lenni.

Blog nyitása

Drága Olvasóim!

Egy újabb bloggal gazdagodtam. Lehet, már sokan úgy vagytok vele, hogy Minek ennek ennyi blog?! A válaszom egyszerű: mert nem tudok leállni. Imádok írni, és a fejemben újabb történetek születnek meg. Mint eddig szinte az összesnek, ennek is a főszereplője Harry Styles. Remélem, hogy legalább annyira tetszeni fog nektek, mint a DARK SECRETS! A blog nyitása:

2015. 03. 22.